Emberképek többféleképpen

„A Mester azt mondta, beszélni kell a képpel, figyelni annak hangjára, irányára. Előtte ülve, gondolatban kell alakítgani”

Péterfy Gizella: Melocco Miklós

„A Mester azt mondta, beszélni kell a képpel, figyelni annak hangjára, irányára. Előtte ülve, gondolatban kell alakítgani” – jegyezte meg örök tanulságul főiskolai mestere, Bernáth Aurél egyik lényegbevágó tanácsát Péterfy Gizella. A Balatonkenesén élő művésznő festővé válásában meghatározó szerepe volt e kiemelkedő jelentőségű alkotónak, aki az ő művészi fejlődését is kitüntető figyelemmel követte, anélkül, hogy saját elképzeléseiből, világlátásából bármit is rá akart volna erőltetni. „Ez a módszer (a képpel folytatott párbeszéd – szerk. megj.) nagyon közel állt hozzám, már akkor értettem, és alkotói módszerem nekem is” – vallotta, miközben a marosvásárhelyi Bernády Házban rendezett kiállítása képei, szobrai legideálisabb helyét kereste.

Nagy gonddal készült erre a tárlatra, mert 1994-ben ugyan már bemutatkozhatott szülővárosában, de nem egyedül, akkori férjével, Kő Pál szobrászművésszel együtt állított ki a Kultúrpalotában, most viszont egyéni tárlaton vállalta a vásárhelyi megmérettetést, a korábbinál is jobban kellett figyelnie mindenre. A megbeszélések szerint már tavaly jött volna, de baj érte, tűz ütött ki lakásában, festményei egy része megsemmisült, szobrait sem kímélték a lángok. Szerencsére folyamatosan dolgozó, termékeny művész, sok értékes műve van, több tárlatra való reprezentatív munkát is kiválogathat. A Bernády galéria látogatói is ilyen szelekciónak örülhettek, a termek méretei mintegy harminc festmény és huszonhárom terrakotta bemutatását tették lehetővé. A plasztikák között néhány olyan is van, amely megszenvedte a tüzet, ám kisebb elszíneződéstől eltekintve sértetlenül túl is élte. De ennek kapcsán nehogy Péterfy Gizella festett szobrainak koloritjára gondoljunk, az megőrizte eredeti szépségét, tisztaságát, varázslatos, illúziókeltő hatásosságát. És talán éppen ez az amúgy is tűzben fogant, hőben edzett, különleges szobornépesség az, amely a nézőknek a legnagyobb meglepetést okozta, és kuriózumként is felfogható ajándéklátvány élményével is felüdítette. Persze, akárcsak a festmények esetében, amelyekkel az alkotónak, de éppúgy a befogadónak is beszélnie, társalognia kell, a plasztikákkal is ajánlatos dialógust kezdeni, ekképpen gazdagít igazán mardandó emlékekkel a kiállítás. A szobrokban nyilván több a spontaneitás, mint a képeken, jól érzékelhető az a felszabadult könnyedség és öröm, amivel a művésznő megmintázta őket, kiváló jellemismerettel és kifejezőkészséggel gyúrva emberivé az agyagot. Elsősorban szeretteit, barátait, kedves ismerőseit elevenítette, örökítette meg s tette portréjukat még kifejezőbbé azáltal, hogy kiszínezte arcmásaikat. A falak mellett egyazon terembe egybegyűjtve, szokatlan, már-már bizarr hangulatot keltve vesznek körül ezek a rokonszenves alakok, s ha már szóba elegyedtünk velük, nehezen engednek tovább. Pedig a képek is magukhoz szólítanak. A pálya első felében született bibliai témájú kompozíciók – például a Bűnbeeseés, a Kezdetben, a Káin és Ábel, a Betsabé – éppúgy, mint a festőnő munkásságában mindvégig jelen levő, erőteljes vonzáskört teremtő portrék.

Nem hagyományos bibliai illusztrációk Péterfy festményei. Sejtelmes, valóságon túli, főként hangulatárasztó, lelki azonosulást igénylő kompozíciók, nyilvánvaló, hogy a festő számít a néző ismereteire, tematikai jártasságára, számára azonban az a legfontosabb, hogy azt közvetítse, amit ő gondol, érez és továbbítani kíván az örök emberi témáról. Festői nyelvezetet használ, ami sokkal érzékletesebb, mint a verbalitás, alakjai elmosódottak, egybeolvadnak a különös, titokzatos környezettel, a szürreális, álomszerű, ködösen gomolygó, színeket egybeolvasztó, nyugtalanító tájjal. Felismerjük a jelképeket, átérezzük a drámai helyzetet, igen, nekünk, nézőknek is beszélnünk kell a képpel, s általa a létrehozójával. Másképp szólíttatunk meg olyankor, amikor fontos ugyan a festői kihívásként is értékelhető táj, de nem játszik főszerepet a képen, azt az emberi arcmás uralja, roppant kifejezően, nemegyszer hiperrealista aprólékossággal – például a lélek tükreként a szem, vagy a „modell” legjellegzetesebb vonása, arckifejezése, gesztusa –, a lényeget mégis meghatározó módon, a színekkel, környezeti elemekkel, sajátos motívumokkal hangsúlyozottan kiugrasztva. Már végleg eltávozott szülei, gyermekei, családtagjai, pályatársai, ismerősei, az alkotó előtt fenntartások nélkül megnyíló nők, férfiak, idősek, fiatalok, gyermekek tárják őszintén elénk valós személyiségüket, a művész pedig valóban szuggesztíven ragadja meg karakterük döntő jegyeit, érzékelteti egyéniségük kisugárzását.

Önarcképein a sajátját is, mosolygós és keservesebb korszakából is felmutatva, milyennek látja magát, amikor befelé fordulva végez kíméletlen önelemzést.

És nyilván a tárlaton az is kiderül, hogy Péterfy Gizella bármilyen kiskorában került is el szülőföldjéről, ahhoz rendkívül ragaszkodik, és amikor csak teheti, ide visszajár. Agyagfalvi táját akárha madártávlatból álmodta volna impozáns festménnyé, Keserves című kompozíciója pedig jelképpel telt empátiával tanúsítja, hogy a legnehezebb időkben igyekezett magáévá tenni erdélyi magyar közössége életérzéseit.

A művésznő szakmai hírnevét joggal öregbítő és jelentős elismeréseket eredményező monumentális kül- és beltéri alkotásai, köztéri emlékművei természetesen hiányoznak e kamarakiállításról, de az ezen a tárlaton is bőségesen felfedezhető alkotói erényei biztos sok művészetkedvelőt arra késztethetnek, hogy az anyaországba látogatva felkeressék azokat a helyeket, ahol e fontos művek találhatók, Salgótarjánt, Baját, Hevest, Paksot, Balatonkenesét, Balatonvilágost, Budapest XI. kerületét többek között.