Embernek lenni

Ég és föld között

Kilyén László Attila színművésznek „a lába alatt hever” Marosvásárhely. Hetedik emeleti lakásának ablakaiból körpanoráma nyílik a környékbeli településekre és a láthatárt lezáró dombokra is, esténként pedig a fényben úszó város látványát szemlélheti. Több évtizedes színművészi tevékenysége során nem nélkülözte a közönségsikert, miközben voltak felfele ívelő, sikeres, és a mellőzöttség érzését keltő időszakai is pályájának, amelyre a nyugdíjazás tesz pontot. 

Vagy mégsem, hiszen kicsit mackós, máskor bohócos kinézete, a bonviván, a sétapálcás idős úriember, a megfáradt színész, a reformátor, az idős apa, kedvelt mesefiguráink és megannyi más szerep megformálására is alkalmas sajátos karaktere egyedivé teszi a romániai színjátszásban. Szerepein túl a színészi allűrök nélkül megélt mindennapokban segítőkészségével, együttérzésével, humorérzékével érte el, hogy sokan kedves ismerősüknek, jó barátjuknak tartják.

– Váratlanul ért az érdeklődés, nem számítottam rá – mondja beszélgetésünk kezdetén, majd hozzáteszi: – A Duplakanyarban már elköszöntem a színháztól. Gáspárik Attila igazgató egy üveg borral köszöntött fel 65. születésnapom alkalmából, amire én megköszöntem, és szeretettel üdvözöltem a kedves közönséget, amelytől utolsó szerepemmel búcsút veszek, ahogy a kollégáimtól is. Jó érzés volt, meg is lepett, hogy mennyire hosszan megtapsoltak. Nem azt mondom, hogy nem akarok többé játszani, de az élet megtanított arra, hogy minden kezdetnek van egy vége, és jelenleg úgy érzem, hogy arra, ami véget ér, pontot is kell tenni. Természetesen nem hagyom cserben a színházat, és ha ők is úgy látják, továbbra is eljátszom a szerepeimet a még műsoron levő darabokban, mint a Duplakanyar, A hülyéje, A nép ellensége, valamint a Tündérország. Ez utóbbit a kezdeti ellenszenv ellenére nagyon megszerettem, ahogy A nép ellensége előadásban is jól érzem magam. 

– Kezdjük a nagy szavakkal: a nyugdíj határán változott-e a színészet, az élet értelméről, lényegéről vallott felfogásod? 

– Amikor 1978-ban a főiskolán az öt kérdés közül arra is felelni kellett, hogy miért választottam a színészetet, azt válaszoltam, hogy azért, mert ember akarok lenni. 

Amikor felhívtál, három idézetre gondoltam, amelyekről úgy érzem, hogy belülről meghatároznak, befolyásolnak, hitet, értelmet adtak és adnak pályámnak és életemnek. A jelenlegi lelkiállapotomat mind a szakmát, mind a magánéletemet illetően Nagy Attila soraival tudnám a legpontosabban kifejezni: „Kinek mondjam, ha nem neked,/ Hogy életemben este lett,/ Átüt a fény még itt-ott az égen,/ De gyűl az emlék a szemfenéken”. Az idős színész szerepét pedig már tíz évvel ezelőtt eljátszottam Kiss Csaba Esti próba című színdarabjában, Albert Orsolya harmadéves egyetemi hallgatóval, Porogi Dorka rendezésében.

– Mielőtt az estéről beszélnénk, tekintsünk vissza kezdetekre! 

– A marosvásárhelyi Honvéd utcában születtem. Bár születésemkor apám után az unitárius egyházhoz jegyeztek be, ötéves koromban átkereszteltek katolikusnak, és Márton Áron püspök bérmált. 

– Édesapád, Kilyén Károly több mint kilenc évig volt politikai fogoly szibériai lágerekben, az ő szenvedésekkel teli múltja gyermekként milyen hatással volt rád? Feltételezem, hogy mesélt róla.

– Hat hónapos koromban elköltözött tőlünk, és a későbbi találkozásaink során nagyon ritkán, háromszor vagy négyszer említette. Fogsága történetét Máthé Éva közírónak mondta el részletesen, aki segített másodszor is kiadni a kötetet barátaim és szponzorok anyagi támogatásával. Újraolvasva a könyvet, sajnálom, hogy apám bátor, konok kitartásának alig a fele van meg bennem. Naplójában azt hagyta hátra nekem, hogy az életben a két legnagyobb dolog a hála és a megbocsátás. 

– Gyermekkorában mindenkinek van egy titkos elképzelése, te mi „szerettél volna lenni”?

– Ember, de egészen kicsi koromban még nem gondolkoztam ezen. Az 5-ös Számú Elméleti Líceum XI. reál szakos osztályába jártam, amikor felötlött bennem, hogy a francia–magyar vagy a román–magyar szakot kellene választanom. Csakhogy egy csalódás hatására meg akartam mutatni volt osztálytársnőmnek, hogy lesz valaki belőlem. Ezért döntöttem a színészet mellett, amit minden érettségi találkozón megköszönök. Mivel a szüleim „nem örültek”, úgy felvételiztem, hogy nem is tudták. Nem jutottam be sem a színművészeti, sem a pedagógiai főiskolára. A katonaság után, 1976-ban próbálkoztam újra, de sikertelenül. Beiratkoztam a CFR Brassóban működő segéd-mozdonyvezetői képzésére, ami egy fél évet tartott, és mivel érettségim volt, egyből villanymozdonyra kerültem. Másfél évet dolgoztam a vasútnál kiszámíthatatlan munkarend szerint, gyakran az éjszaka kellős közepén kezdődött a következő műszak. 1978 őszén vettek fel a színire, arról az évfolyamról egyedül én maradtam mindvégig a pályán.

– Ki volt az évfolyamfelelős tanárod?

– Nagy Imrével kezdtük, korai halála miatt Csorba Andrással folytattuk. Kicsit tartottunk tőle, de aztán nagyon megszerettem. Másodév végén egy kutyát kaptam ajándékba tőlük. Márta néni, a felesége, aki a főiskola könyvtárosa volt, eljött hozzánk, és megnézte, hogy jól gondozom-e, amivel meg volt elégedve. 

– Egyetemi hallgatóként mivel dobbantottál?

– Hat epizódszerepet játszottam a Jó estét nyár, jó estét szerelem-ben, és jól éreztem magam Bajor Andor Szürke délután-jában is.

– Hogy kerültél Szatmárra, választottad vagy téged választottak?

– Az első évfolyam voltunk, amelyen (1982-ben) hatan végeztünk, én a Szatmárnémeti Északi Színházat választottam. Mielőtt elmentem volna, megnősültem, és hetente vonatoztam haza, de végül is a távolság nem tett jót a házasságunknak. 1986-ban váltunk el. Időközben nagyon megszerettem Papp Éva kolléganőmet. Ő is elvált, és 1990-ben házasodtunk össze.

– Ha végignézem a sort, egyértelmű, hogy a szatmári színház változatos repertoárjában jó szerepeid voltak. Többek között szerettelek volna látni, ahogy Kukucsit, a vakondot alakítod kedvenc meseregényem, Fodor Sándor Csipike színpadi változatában.

– A szerencsét, ami Szatmáron ért engem, nem is tudom elmondani. Bár úgy éreztem, hogy frissen végzett színészként a középkategóriába tartozom, nagyon nagy szeretettel és megértéssel fogadtak. Mivel a román tagozatra kaptam a kihelyezésem, nagy nehézségek árán sikerült átkerülnöm a magyar társulathoz. 1982-ben Kisfalussy Bálintnak köszönhetően az Ida regénye című darabban léptem fel először, az első percekben az asztalon kellett énekelni és táncolni, hogy igazolják, szükség van rám a magyar tagozaton, ahol valójában nem volt üres állás. Nem tudom, hogy sorsszerűség-e vagy sem, de ezek a bizonyítási kényszerek határozták meg későbbi életemet is. Szatmáron eljátszottam Ábelt Horia Lovinescu Élet és halál játéka a hamusivatagban című darabjában, ami életem egyik legnagyobb szerepe volt. A darabot Kovács Ferenc, Kovács András Ferenc költő édesapja rendezte, édesanyja, Elekes Emma néni pedig annyira szerette az előadást, hogy élete végéig a második fiainak nevezett Szélyes Ferivel együtt. Alakítottam Liliomfit Kisfalussy Bálint rendezésében, játszottam Jean Valjean Áldozati nemzedék című színművében, ma is emlékezetes Sebastian szerepe Shakespeare A vihar című darabjában, amit Parászka Miklós állított színpadra. Imádtam Kukucsit a Csipike darabban Tóth Pál Miklós rendezésében. Nagyszerű ember volt ő is, a kollégák pedig segítőkészek. Olyankor is, amikor egy-egy hibás kiejtésemre figyelmeztettek, azt éreztem, hogy egy családban vagyok. Játszottam Többsincs királyfit, és később Vásárhelyen Micimackót és Oroszlánt is, hogy a mesefiguráknál maradjak. Erről mindig eszembe jut, hogy: Ide nekem az Oroszlánt is! Keresztes Attilával pedig elvicceljük, hogy ez volt a „jutalomjáték”.

– Miért költöztetek Vásárhelyre?

– 1989-ben Magyarországra készültünk kitelepedni, de a rendszerváltás után, 1990 márciusában megkeresték Évát, hogy eljönne-e tanárnak a főiskolára. Amikor már elkezdtünk Vásárhely felé kacsingatni, kézbe kaptuk a kitelepedést jelentő végleges útlevelet, amit visszamondtunk. Akkoriban Kincses Elemér volt a színház művészeti igazgatója, és felvett a társulatba. Egy ötmondatos szereppel léptem be a Mózes című darabba egy kolléga helyett, aki éppen távozott a színháztól. Azóta a 31. évadot kezdtem el Marosvásárhelyen. 

– A legkedvesebb szereped a Tompa Miklós Társulatnál?

– El tudok mondani négyet-ötöt, kisebb-nagyobb alakításokat, de színészként a legnagyobb elégtételnek, óriási szerencsének azt tartom, hogy több mint száz ember életébe nézhettem be, bőrébe bújhattam bele, és jeleníthettem meg, érzékeltethettem külső és belső tulajdonságaikat. Ha kapásból kell válaszolnom, a legkedvesebbként Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabja jut eszembe Mohácsi János rendezésében, amelyben Illner Alfréd szerepét játszottam a rendezővel teljes összhangban zajló próbák nyomán. Ha jól meggondolom, akkor eszembe jut Kiss Csaba darabja, a már említett Esti próba, Spiró Györgytől a Prah, a Kaviár és lencse, a Csirkefej, nagyon kedves volt számomra Hübner Félix alakja a Györgyike, drága gyermek-ben, és folytathatnám a sort. 20-25 rendezővel dolgoztam együtt, közülük talán Mohácsi Jánossal értettem a leginkább szót. 

– Negatív vagy pozitív hősként érezted-e jobban magad?

– Erről az jut eszembe, hogy adventre készülődve elolvastam Weöres Sándor prózaverskötetét (A teljesség felé), amely a költő életbölcsességeinek a gyűjteménye, és amelyben többek között azt írja, hogy valójában nincsen jó és rossz, csak el kell képzelni, hogy a perzsaszőnyegen levő „tehénlepény” mennyire hasznos lehet egy trágyaföldön. Vagy például: egy férfi akkor veszi észre, hogy milyen szép egy nő, amikor már nem vágyik rá, és sorolhatnám tovább. 

– Három idézetet említettél a beszélgetés kezdetén, elárulnád a másodikat is, ami meghatározó volt számodra?

– Úgy érzem, hogy az igazi életben nem a szavak, sokkal inkább a tettek bizonyítanak. Haragból vagy hirtelen felindultságból sok mindent mondunk, amit később megbánunk, de a tettek megmaradnak. Ha viszont kijelentem, hogy nemzetem hűséges, kitartó, megbízható katonájának érzem magam, akkor nevetségesnek tartanak. Amikor mi elkezdtük a pályát, a színészet még hivatásnak számított, ma már szakma, a színház pedig lassan munkahellyé válik. 

– Mint minden más, korábban hivatásnak tartott mesterség is manapság – tehetnénk hozzá. Nem említetted viszont önálló estedet – 55 állomás jelen és múlt között –, ami tíz évvel ezelőtt a születésnapodra készült pályakép volt. Miért érezted fontosnak a visszatekintést?

– Elkeseredésemben, hogy tennem kell valamit. Ezzel nem a külvilágnak, magamnak szerettem volna bizonyítani azt, hogy embernek érzem magam. Eszembe jutott, hogy 55-öt töltök, 55-ben születtem, 55-ös az autóm rendszáma, és miért ne válogatnék 55 szerepemből, kedvenc verseimből, sanzonokból egy műsorra valót, ami 55 percig tartana? A 200 oldalból Kovács Levente segítségével átbeszéltünk és kihúztunk annyit, hogy 50 oldalnyi maradt, amihez Karinthy Frigyes Prológus egy cirkuszfilmbe című verse képezte a keretet. Ma is köszönöm, hogy Strausz Imre és Ráduly Zsófia a zenei részben segítettek. 

Szintén magamnak akartam bizonyítani, hogy még képes vagyok valamire, amikor az 58. évemben beiratkoztam egy pilótaképző tanfolyamra. Togănel István lett az oktatóm, aki nagyon büszke volt arra, hogy ilyen korú tanítványa van. Miután részt vettem a szükséges orvosi vizsgálatokon Bukarestben, elkezdtünk repülni. Ötven órát kellett a levegőben tölteni. A 25.-től kezdődően az oktatóm felügyeletével már vezethettem a gépet a repülőtér fölötti iskolakörökön, gyakorolhattam a felszállást és a leszállást. Számomra az időjárás-változásokkal való szembenézés és a kommunikáció tűnt a legnehezebbnek. A gyakorlaton túl próbára kellett tennem magam, hogy meg tudok-e tanulni 18 tantárgyat, amit kilencbe vontak össze, és a ferihegyi repülőtéren volt az elméleti, az időjárási viszonyok miatt Dunaújvárosban a gyakorlati vizsga, amit a szeptember 12-i születésnapomon végül is sikeresen tettem le. 

– A bőséges élettapasztalatok, a három mesterség elsajátítása és gyakorlása közben nem gondoltál-e arra, hogy valamilyen segítő szakmát kellett volna választanod?

– A legszebb hivatásnak ma is a pedagógusi pályát tartom, azért, mert adni nagyobb dolog, mint kapni, a jó tanár pedig ebben jeleskedik. A fő érzés szerint, ami élettapasztalatként kialakult bennem, természetes, hogy nem értünk mindenkivel és mindennel egyet, de mindenkit el kell fogadnunk olyannak, amilyen. A „micimackósságomért” pedig jól megfizettem, holott humor és önirónia nélkül nem tudok élni.

– Súlyos autóbaleseted volt, ami szinte az életedbe került. Hogyan történt?

– Bukarestbe mentem a repüléshez szükséges orvosi vizsgálatra, és Ploieşti előtt az egyenesben kerültem le az úttestről. A kocsiból ki kellett vágjanak, és a ploieşti-i kórház intenzív osztályán kilenc napig voltam lélegeztetőgépen. A baleset után egy fél év is eltelt, amíg jobban éreztem magam, egy évig jártam naponta az Ortoprofilhoz rehabilitációra, amit ezúttal is köszönök. Amikor meglátják a balesetről készült képeket az autómról, sokan nem hiszik el, hogy még élek, beszélek, és játszom a színpadon. A legnagyobb díj az volt számomra, hogy életben maradtam. 

Hálaadás című műsorommal az unitárius egyház Dersi János termében mondtam köszönetet mindazoknak, akik mellém álltak és segítettek. Olyan sok lelki és anyagi segítséget és szeretetet kaptam vissza a barátaimtól, amit soha nem is reméltem, és amit soha nem lehet elfelejteni.

– A beszélgetés végén a harmadik idézetet kérdezem Kilyén Lászlótól, akivel Márai Sándor gondolatait (a Füves könyvből és a Rapszodikus tavasz című verséből) Lohinszky Loránd előadásában hallgatjuk meg. Ebből néhány mondat: „Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat… Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” „Talán jobb is, hogy így van,/ hogy úr – magam maradtam,/ hogy kölcsön sose kaptam/ és hogy mindig csak adtam.// Én nem bántottam élőt/ és nem bántottam alvót/ csak beteszem majd csöndben/ magam után az ajtót.”