Az olvasó írja
A minap Lenkével, egyik volt osztálytársnőmmel futottunk össze a Kövesdombon. – Mész haza a búcsúra? – kérdem.
– Nem, minek is mennék, mert ha mennék, akkor is csak a temetőbe mehetnék – mondja szomorúan.
Mára csak az emlékeimben élnek ezek a búcsús ünnepnapok. De milyen szép emlékek!
Nagyboldogasszony napja – a köszvényesi búcsú – teszem mindig hozzá.
Aratás és a nagy mezei munkák lejárta után eljött a nyári nagytakarítás ideje is. Köszvényesen mindenki a búcsúra készült: festés, meszelés, az istállók és udvarok rendbetétele, nagytakarítás, aztán nagymosás következett, már csak a sütés-főzés maradt hátra a közeli eseményre, augusztus 15., Nagyboldogasszony napjára.
Az ünnep előtti napokban a falu nagy piacterén, ahol a kőkereszt is állt, megjelentek a lupuhintások, így mondtuk nekik a faluban. Mindig kettőt hoztak, egy óriásit, hosszú láncokon függő székekkel, és egy kisebbet, hintalovakkal. Az ünnep előtti napon készen is álltak, összeszerelve, a bámészkodó gyereksereg pedig ki is próbálhatta őket. Ingyen. Az ünnep előtti napon senki sem kellett fizessen, ha felült a hintákra egy körre. Egyszer én is beleültem az egyik székbe, röpültem körbe-kereken, elszédültem, mire földet ért a lábam.
Persze ki-ki, lehetősége szerint, új ruhákba is öltözhetett. Ez nem volt annyira kötelező, mint a húsvéti új ruha meg cipő.
Egy ilyen új ruhába öltözés nagyon a szívemhez nőtt, talán mert megdolgoztam érte: kisiskolás voltam, kapáltam egész nyáron, ahányszor csak kellett a réti hagymaföldet, de nem ingyen ám! Megszegődtem a munkát Édesapámmal, aztán nagy izgalmak közepette sikerült hozatnia Régenből egy gyönyörű virágos mintázatú ruhánakvalót. Édessel ketten varrtuk meg az új ruhám, merthogy a falusi asszony varrni is tudott. A búcsún már ebben tetszelegtem, forogtam benne, hogy libbenjen az alja, nagyon büszke voltam!
A templom zsúfolásig megtelt, még az udvaron is álltak, a faluból mindenki részt vett a szentmisén.
A nem falubeli közeli rokonokat, ismerősöket még búcsú előtt meghívtuk a szentmise utáni ünnepi ebédre. De azok sem maradtak magukra, akik csak úgy eljöttek a szomszédos, de még a távolabbi falvakból is Máriát ünnepelni, hálát adni a termésért, imádkozni szeretteikért. A templomból kijövet még megálltak az emberek egy szóra beszélgetni, aztán csak belekaroltak azokba, akik nem voltak valakihez hivatalosak, és hazavitték, az ünnepi asztal köré ültették. Minden ház asztalánál jutott hely pár hívatlanul betoppanó, idegenből jött vendég számára is.
A mi házunknál is a hosszú, minden jóval megterített asztalt mindig volt, akik körbeüljék: barátok, ismerősök, rokonok.
Aztán egy-két pohár után a „nagyok” jókedvre kerekedtek, sok udvarról, házból nótaszó csengett ki az utcára. Voltak házak, ahol előkerült valami hangszer is, vagy Áncit, a cigány muzsikust hívták be, hogy a bál megkezdése előtt elhúzzon pár szép nótát mindenki megelégedésére.
Ebéd után megtelt a piactér. Újdonságszámba ment a szekérderékban erre az alkalomra ideszállított sárgadinnye (azóta is a kedvenc gyümölcsöm), hisz a faluban nem termesztették, de egy-egy fagylalt elnyalogatása is nagy örömöt szerzett. A vendégek meg tükrös mézeskalács szíveket vittek haza búcsúfiául.
A gyerekek és a fiatalok a hintákat vették körül, a gyerekek szaladtak az asztaltársaságtól összegyűjtött pénzzel, volt, aki a délután folyamán többször is körbeforoghatott a kedvelt hintáján. A kisebb gyerekek szüleiket unszolva ülhettek fel a lovak hátára, vagy csoportosan a kicsi hintaszékekbe. A legények a nagy hintán mindig a szívük választottja utáni székekbe ültek bele. Aztán amikor elindult a szerkezet, és forgott, egyre gyorsabban, megfeszültek a láncok, és a hintázók a magasba emelkedtek, a legények elkapták a leányok székeit, megpörgették és kiröpítették még magasabbra, sikított mindenki, de legfőképp a leányok.
Délutánra a tánc is beállt, kicsik-nagyok ropták. A kilencórai vacsoraszünet után már csak a nagy leányok és legények mentek vissza, na persze a szülőkkel együtt. Kivilágos kivirradtig állt a bál.
Szép emlékek. Kár, hogy már csak emlékek! Milyen szép lenne, ha ezeket a búcsús napokat felvállalnák valakik, és egybekötnék falunapi ünnepségekkel közösségmegtartó és éltető eseménnyé, visszavárva az elszármazottakat, találkozni, körülülni az asztalokat, jól érezni magunkat együtt, mint egy nagy család, mint ahogy régen tették szüleink. Boldogasszony anyánk is örülne, azt hiszem.
Ma én sem mentem ki Köszvényesre, a búcsúra. A szemerkélő esőre, na meg a pandémiára hivatkozva.
Fogarasiné Bereczki Irma, Marosvásárhely
