Erdélyi „négyparancsolat”

Böjte Csaba a Deusban.

„A mi Urunk, Jézus Krisztus a természetes, egyszerű názáreti életet élte harminc évig. Ez a harminc év Jézus legcsodálatosabb prédikációja. Ma sem mondana mást Csíkszeredában, Zetelakán, Marosvásárhelyen: van egy szülőfölded, becsületes munkával megélsz itt, ne félj!” – A marosvásárhelyi Deus Providebit Ház Szent Mihály Termének közönsége és az előcsarnokba szorult publikum merített erőt pénteken este ezekből a szavakból. Egy emberként hallgatta a talpalatnyi helyet sem hagyó gyülekezet Böjte Csaba ferences szerzetes Szent István-tervét, melynek központi gondolata: merj elindulni, de nem távoli vidékekre, hanem önmagad, legszűkebb környezeted felé, hogy megszépítsd, fejlődőképessé tedd mindazt, ami megadatott neked. Az átfogó vidékfejlesztési és családvédelmi stratégiába rendeződő – az erdély.ma portálon már korábban nyilvánosságra hozott – gondolatok a szerzetes jelenlétében erdélyi „négyparancso-lattá” alakultak. Böjte Csaba elsőként az itthon maradás fontosságát emelte ki:

– Ez a Szent István-terv első lépése: merjünk keresztény életet élni szülőföldünkön, merjünk itt egzisztenciát teremteni magunknak. A Szent István-terv négy témát érint, ebből az első a népnevelés, önmagunk tudatos nevelése. Márton Áron püspöknek és nagyjaink közül még soknak volt egy saját víziója, de azt nem volt lehetősége másokkal megosztani. Most zöld a fény, mégsem merjük felvállalni ezt a feladatot. Lehetetlen, hogy a jó Isten Moháccsal zsákutcába terelte volna az embereket. Mi, erdélyi magyarok, merjük újratervezni önmagunkat!

A továbbiakban a mezőgazdaság és az ipar háttérbe szorulásáról, illetve az – elhelyezkedési lehetőségek hiányában külföldön végzettségükön aluli munkára kényszerülő – értelmiségiek helyzetéről szólt a szerzetes, majd megjegyezte:

– Jézus nem szégyellte ácsként leélni az életét. Mi miért szégyellnénk, ha a gyerekünk szakács, vízszerelő? Miért jobb külföldön vigyázni egy néger gyerekre, mint ugyanennyi pénzért idehaza egy idős lelkészt gondozni? Trendi most „kimenni,” a szülők, nagyszülők is arra biztatják a fiatalokat, hogy menjenek világgá, mert itt nincs jövő.

Ezt követően az erdélyi Tündérkert gondolatát hozta előtérbe Böjte atya, az értékes, de elhanyagolt épületek rendbetételéért, a táj megszépítéséért összefogó faluközösségek erejéről, eredményességéről beszélt:

– A Székelyföld a faluturizmusból szeretne megélni, de gyakran, mikor egy-egy falun végigmegyek, mintha nem is tudnám, hol járok. Nem mindig csak az államtól, a polgármestertől kellene várni a változást. Mohács veszte is az lett, hogy az egyszerű embereknek nem mertek fegyvert adni a kezükbe. Mindig mindenki azt szokta mondani, hogy nem éri meg. Ha elültetünk egy rózsát, azt naponta kapáljuk, öntözzük, és lesz egy gyönyörű virágunk, kérdem én, az mi a francért nem éri meg. Lehet, hogy Hollandiában szebb rózsákat nevelnek, esetleg olcsóbban is, de ez a rózsa a tied. Egy csomag cigaretta árából lehetne venni két tő rózsát. Naponta csak egy rózsát ültess el, és napi egy órát kapáld, egy év alatt 365 rózsád lesz. Hogy fog kinézni a te kerted? És ha egymillió ember ültet egy évben ennyi rózsatövet? Erre mondták azt a gyerekeim, hogy akkor eljönnének ide a svájciak tanulni tőlünk.

A régi házak rendbetételéről, a
„roncsház-” és „roncskerítés-programról” is szólt, majd – egy buszmegállót unokája hazaérkezésére kápolnára emlékeztetővé szépítő – idős ember, illetve a visszakapott földjeit dióval bevető romániai férfi példáját említette:

– Ők számomra a reményről beszélnek – mondta a szerzetes, aztán azt a pillanatot is felidézte, amikor elhozták hozzá az első gyereket, egy „varkocsos cigányleánykát,” hogy fogadja be a kollégiumba. Nagy tanácstalanságában, a kérést követő szentmisén Jézus szavaiban talált rá a válasz: „Aki egyet is a legkisebbek közül befogad, engem fogad be.”

– Szent Teréznek nagy látomásai voltak, egy magamfajta góbé pap mit vár a jó Istentől? – jegyezte meg viccesen a történet végén.
– Azt mondtam magamban, kicsi szívem, ha itt maradsz, lesz neked egy Csaba testvéred.

Az épített örökség védelme, a táj rendbetétele, illetve a tájat megművelő ember nevelése, formálása után következő, negyedik tétel a demográfiai kérdésre, a sokgyermekes családok bátorítására, támogatására összpontosít.

– Ha nem lesznek gyermekeink, unokáink, hiába építünk autonómiát, egyetemeket. Merjük biztatni a fiatalokat arra, hogy vállaljanak több gyermeket. Egyedül, testvéri támogatás nélkül elviselni az édesanya elvesztését, nagy teher. Ismertem egy beteg édesanyát, akit felváltva gondoztak, tettek tisztába a gyerekei. Akinek a sora következett, annak az a nap ünnepnap volt. Ha mindennap meg kellett volna ezt tennie, belebolondult volna – tette hozzá Böjte atya.

A továbbiakban arra biztatta az egybegyűlteket, hogy kövessék az ő csíkszeredai példáját – karácsonykor klubtevékenységek folytatására egy házat ajándékozott gyermeknevelési szabadságon lévő anyukáknak –, és ha örökbe nem is, adják bérbe kihasználatlan házaikat a kismamáknak az otthon töltött két év színesítésére, a gyermekvállalási kedv felélesztésére.

A felajánlott épületek kapcsán Böjte Csaba említést tett egy marosvásárhelyi ingatlanról is, amely egy idős hölgy nagylelkűségéből 20-25 szegény sorsú székelyföldi egyetemista otthonává válik a jövőben.

A lelket felrázó, megtornáztató eszmefuttatás végén így búcsúzott az egybegyűltektől a szerzetes:

– Jézus Krisztus nem a kudarcok istene. Még ha Mohácsnál égnek is állt a Szűzanya haja, mindig tovább tudta vinni a népünket. Most, ebben a demokráciában tespedjünk el? Ne sajnáltassuk magunkat. Húsz évvel ezelőtt kikértük volna magunknak, ha szánnak. Lehet, hogy akkor szegények voltunk, de büszkék. Most is hinnünk kell abban, hogy van remény.