Erőss Zsolt: „Mozgáskorlátozottan teljesebb életem van, mint másoknak”

Pénteken délután a Bolyai Farkas líceum zsúfolásig megtelt dísztermében tartott előadást Erőss Zsolt hegymászó.

Pénteken délután a Bolyai Farkas líceum zsúfolásig megtelt dísztermében tartott előadást Erőss Zsolt hegymászó, akinek a Tátrában elszenvedett balesete után – térden alul amputálni kellett egyik lábát – az idén tavasszal műlábbal sikerült feljutni a Himalája-hegységben levő 8516 méter magas Lhoce-csúcsra. Felépüléséről A Hópárduc talpra áll címmel dokumentumfilm készült, amelyet nemrég mutattak be Budapesten. A gyergyószentmiklósi származású hegymászó a beszámoló után nyíltan beszélt fogyatékosságáról.

– Egy magashegyi expedíció az egészséges embert is megviseli, hiszen többnyire az ún. halálzónában kell menetelni, ahol néhány másodpercnyi figyelmetlenség a túrázó életébe kerülhet. Mennyire megterhelő műlábbal részt venni egy expedíción?
– A rehabilitációs kezelésnek köszönhetően elértem egy olyan szintet, amely alig különbözik a balesetem előtti állapotomtól. A magashegyi expedíciókban nagyon oda kell figyelni önmagadra, és fontos, hogy a saját állapotodat jól felmérve tudjál igazodni a külső körülményekhez, hiszen meg kell felelni a magashegyi extrém kihívásoknak. Egészséges ember is legyengülhet, sérüléseket, fagyásokat, hóvakságot, gyomorrontást szenvedhet, egyszóval sokféle gonddal szembesülhet. Ezt a palettát „színezi” a műlábam. De ha jól odafigyelek, tudom kezelni ezt a helyzetet, alig érezhető hátrányt kell leküzdenem. Sőt, várom az időt, amikor a műláb előnyét is ki tudom használni: azt, hogy nem fárad, és úgy tudok egy meredek lejtőn ráállni, pihenni, hogy ezáltal a szervezetem is kímélem.
– A Lhoce-expedíció felvételein és többször láthattuk, hogy különleges szerkezetet használtál. Van expedíciós műláb?
– A gyártók célja, hogy a műlábak mindenféle körülménynek megfeleljenek. De valójában azt, hogy ilyen hidegben (sz.m: a magas hegyekben éjjel –30 fokig is csökkenhet a hőmérséklet, míg nappal a +20-at is elérheti) használom ezeket a szerkezeteket, nem igazán szeretik vállalni a gyártók, mivel, ha valamilyen gond lesz, őket terheli a felelősség. Nem tudom, van-e egyáltalán expedíciós műláb. A legmasszívabb, szénszálas, műgyanta rugókból álló szerkezetet kellett alakítani erre a célra, amire a gyártó nem vállal garanciát. Az viszont számomra is érdekes volt, hogy az emberi szervezet miként regenerálódik. Sokszor a legkorszerűbb anyagok is kifáradnak és cserélni kell őket, ezzel szemben az ember jobban viseli a megterhelést.
– Mennyiben segítette a rehabilitációdat a magashegyi expedíciózás, az, hogy a túrázás nemcsak a fizikumot, hanem a lelket és a pszichikumot is edzi?
– Bármennyire is úgy tűnik, hogy sikerült kihevernem a lelki sérülést, valójában nem tudtam olyan könnyen túltenni magam a baleseten, mivel ez nagyon súlyos trauma volt az életemben. Nekem könnyebb volt, mint másnak, mert az expedíciózás keményebb mentalitást, jobb fizikumot alakított ki. Ezt kellett tudatosan használnom arra, hogy a lehető legjobban rehabilitálódjam, és a leghatékonyabban visszanyerjem a balesetem előtti helyzetet. Ezért tűnt könnyebbnek a folyamat, de valóban jól megszenvedtem azért, hogy elérjem a mai állapotot.
– A marosvásárhelyi előadás után a fényképedet dedikálók hosszú sorából kilépett egy alig 10 éves kisfiú, aki elmondta, neki is műlába van.
– Ez a legnagyobb dolog, ami velem történt. Itt van egy kisgyerek, akit most nemrég ért a szerencsétlenség, aminek következtében műlába lett. Az előadásomat végighallgatva nagyon komoly támaszt lát bennem, azt, hogy olyan sérüléssel, ami neki is van, eredményt lehet elérni, és ez fantasztikus, hiszen ép emberek is nagyon nehezen tudnak ilyen eredményt megvalósítani. Talán azzal a gondolattal ment haza, hogy nem is olyan szinten hátrányos, korlátozott, mint amilyennek esetleg eddig magát tartotta. Mindenképpen egy olyan példát látott, ami arra irányítja majd, hogy aktív életet éljen. Az ő helyzetében ez a lehető legfontosabb üzenet. Vannak még olyan sportolók is, akik műlábbal kiváló fizikai teljesítményt értek el. Eredményeik már túlmutatnak azon, hogy nekünk, mozgáskorlátozottaknak kell példát mutatnunk. Azoknak, akik ilyen helyzetben is teljesítménysportot űznek, az a különleges szerepük, hogy bizonyítsák, az egészséges emberek nagy része nem tud olyan szinten aktív lenni, mint a sportoló mozgássérültek.
– Az előadáson elhangzott, hogy nem mondtál le a célodról, hogy feljussál a világ 14, nyolcezer méter fölötti hegycsúcsára. Hátravan még három – közülük kettő, a Nanga Parbat és a K2 – a legnagyobb kihívást jelenti még az egészségesek számára is. Ha feljutsz az említett magaslatokra, befejezed az expedíciózást?
– Valóban három közelebbi expedíciót tervezek, de vannak távolabbi célok is. Hogy melyek, azokról most korai beszélni.
– Azt is elárultad, hogy egyre nehezebb több időre távol lenni a családtól, hiszen egy expedíció két hónapig is eltarthat. Otthon pedig vár feleséged, Gerda lányod és útban van a fiad is. Ez nem késztet arra, hogy abbahagyd, vagy arra gondolj, hogy átadd ezt a szenvedélyt a jövő nemzedéknek és te a kevésbé veszélyesebb útvonalakat válaszd?
– Szép családi életünk alakult ki. A feleségem azért viseli nehezebben ezt a helyzetet, mert kénytelen a gyerekekkel otthon maradni. Ahogy kinőnek az anyafüggőségből, a feleségem visszatér a hegymászáshoz, s remélem, hamarosan eléri azt a szintet, amit azelőtt, mivel ő is expedíciózott. Azt is remélem, hogy a gyerekek is ezt az életvitelt folytatják majd, és lesz családi expedíció is.