Dirmeg, dörmög a medve, nincsen neki jókedve. Hogy is lenne, ha igaz a hír, miszerint tömeges kilövést hagytak jóvá az illetékesek, csak Maros megyében ötven mackó van végveszélyben.
Dirmeg, dörmög a medve, nincsen neki jókedve. Hogy is lenne, ha igaz a hír, miszerint tömeges kilövést hagytak jóvá az illetékesek, csak Maros megyében ötven mackó van végveszélyben. Ahelyett, hogy nyugodtan bevonulna összkomfortos barlangjába, ahol zavartalanul alhatna tavaszig, most irháját féltve bujdokolhat napestig, s úgy sem ússza meg. A vadászok máris töltögetik fegyvereiket. Pedig jó lehetett tudni, hogy az ember, illetve medve bizonyos védettséget élvez. Csak hát a jóból sosem elég, a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Sőt, nem is elégedett meg a gyümölccsel, mind több és több kellett neki, már a nála erősebbet, okosabbat, hatalmasabbat is támadta. Kezdte elhinni, neki mindent szabad. Ez lett a veszte. Tudjuk, így megy ez. Az emberekkel sincs másképpen. Nem véletlen, hogy kissé fennebb embert s medvét önkéntelenül egybemostam. A mai társadalom, a kampányokkal, konfrontálódásokkal terhelt idei év különösen sok példával támasztja alá ezt a vélekedést. Valaki, a legerősebb, talán magaslesről megadja a jelt, ez is kilőhető, azt is becsalhatjátok a kelepcébe, és hamarosan azok is bevonulnak a börtönbe, akikről korábban azt hittük, sebezhetetlenek, akkora a vagyonuk és a befolyásuk, hogy mindentől és mindenkitől megvédhetik magukat. Persze egyszerűbb volna, ha biztosan tudni lehetne, ki a leghatalmasabb, de ebben az országban annyira eluralkodott az abszurditás, hogy ez sem egyértelmű. Innen is, onnan is hullnak a nagymenők, egyre nyilvánvalóbb, hogy senki sem érezheti biztonságban magát. És most nem azokra a milliókra gondolok, akiknek a napi szociális biztonsága, az elemi egzisztenciája veszélyeztetett. Immár a pénzmágnások, a kulcspozíciókat betöltő tisztségviselők, mi több, az exek, volt miniszterek, államtitkárok, vezérigazgatók is feszenghetnek, szoronghatnak. Mert nem sejthető, mikor és honnan jön a villám. Furcsa, de harácsoló igyekezetüket, korrupciós lendületüket ez mégsem töri meg. Gyakran kiderül, annyira nem féltek a lebukástól, hogy előtte ne próbálták volna minden eszközzel, akár törvénytelenül is megsokszorozni pénzüket, ingatlanjaikat, vállalkozásaikat, s azokat el is menteni biztos helyre. De mondom, olyannak tűnhet mindez, mint a sorscsapás, hiába dörgölőznek a legerősebbnek véltek valamelyikéhez, rádöbbenhetnek, hogy a másikhoz kellett volna, és fordítva. Váratlanul lecsap Justitia, s ha évekig el is húzható egy-egy per, végül még sincs menekvés. Szeszélyes, kiszámíthatatlan errefelé az igazságosság, a jog istennője, olykor nem csak az övé, azok szeme is bekötve, akik a döntéshozatalkor őt képviselik. Olyan zavaros itt minden, mintha véletlenek irányítanák az ország sorsát. Hogy mi lesz itt elnökválasztás után?! Na ezt sok nagykutya is szeretné tudni. De hagyjuk az ebeket, egyszer rájuk is sor kerül megint. Talán a farkasokra is. Most a medvék vannak napirenden, bármennyire is közkedveltek. És nem csupán arról van szó, hogy zireg-zörög a láncuk. Persze a lánccsörgés is eléggé félelmetes lehet. Kétlábúaknak különösen. Pláne, ha belegondolnak, hogy még csak ezután kezdődik az igazi medvetánc. Amihez az ország legfelső „méltóságai” már hetek óta egymást lejárató szitokszavakkal szolgáltatják a talpalávalót. Brumma, brumma, brummadza.
