Lehet egy cirkusszal több? Lehet, hogyne lehetne! Ez kell a jónépnek, bár dugig van vele kamra, pince, padlás. A politikusok legalábbis így gondolják, és ki nem fogyunk az előre sejthető, várható botrányokból.
Lehet egy cirkusszal több? Lehet, hogyne lehetne! Ez kell a jónépnek, bár dugig van vele kamra, pince, padlás. A politikusok legalábbis így gondolják, és ki nem fogyunk az előre sejthető, várható botrányokból. Nem csak a pár nap múlva záruló elnökválasztási kampány miatt. Akárhogy alakul a voks, holtbiztos, hogy szavazás után sem ér véget a képmutatók cselszövése. Harsányan cirkuszolva sok fontos dologról el lehet terelni a figyelmet. Ártatlanokról elhitethető, hogy bűnösök, bűnözőket tisztára lehet mosni jó ideig. És mindenféle más disznóság is elkenhető. Csak kellő stratégia és gépezet kell hozzá. Ebben pedig nincs hiány. A szándékosan kreált nagy zűrzavarban nem meglepő, hogy egyre mélyül az értékek válsága. A ripacs sikeresebb az igaz művésznél, a rámenős dilettáns többre viszi a kiművelt tehetségnél. Az esetek döntő többségében az előbbi az, akinek állva tapsolnak. Pláne, ha még nagy hatalmú potentát is áll mögötte. Az utóbbinak be kell érnie egy baráti hátveregetéssel. Ilyen a mai társadalom, sokan valójában nem is tudnak különbséget tenni érték és értéktelen között. Hogy ezt leplezzék, a talmit, az álértéket is tüntetően ünneplik. A minap a nemzetközi színházi élet egyik legtekintélyesebb rendezőegyénisége, Andrei Şerban jelezte egy interjúban, mennyire káros, hogy egy ideje a honi közönség mindent azonnal felállva tapsol meg, ovációval jutalmaz, azt is, ami erre nem méltó. A tényleges minőség sínyli meg a sznob szokást. Mint tapasztalom, nálunk is terjed a jelenség, noha korábban nem volt szokásban. Nyilván színházról beszélek, nem politikáról. A vezér vagy vezérek nyilvános dicsőítése a múlt rendszerben itt is otthonra talált. És mindmáig otthonos szélesebb körben is a Kárpát-medencében. De persze azok is szóhoz jutnak, akiknek ez nem tetszik. A politikusok pedig – mint dzsungelben a celebek – kénytelenek lenyelni a békát. Sőt olykor még jó képet is kell vágniuk hozzá. Miközben ki tudja miket vágnának az értelmi szerzőkhöz. Olvasom az egyik kihegyezett tollú román humorcsoport hírszenzációját, miszerint 42 évvel ezelőtt érte a legnagyobb génbaleset a hazai társadalmat: akkor született a legesélyesebb államelnökjelölt, a jelenlegi kormányfő. A hírt epésen és bővebben is részletezték, replikát még nem láttam az érintett és csapata részéről. Talán majd, ha megválasztják. Minden jel arra mutat, hogy ez fog történni, akkor is, ha az erdélyi szavazók nem őt pártolják. De hogy miképpen alakul a helyzet azután, azt egyelőre nemigen tudom megjósolni. Az viszont nem kétséges: aligha ússzuk meg, hogy a békát vagy valami annál is rosszabbat ne a mi torkunkon nyomjanak le a hatalmon levők. Miközben az a halvány sansz sem csillan fel előttünk biztatón, hogy legalább jól kereső celebekké válunk.
