Volt egyszer egy forradalom. Vagy mi. Durva véráldozattal járt. A parttalan, rövid eufória hamar csalódásba torkollott. De megváltoztatta az életünket.
Volt egyszer egy forradalom. Vagy mi. Durva véráldozattal járt. A parttalan, rövid eufória hamar csalódásba torkollott. De megváltoztatta az életünket. Hogy miképpen és mivé változott körülöttünk, bennünk minden, azt talán az írók, költők képesek a legpontosabban, legárnyaltabban, legtalálóbban kifejezni. Példa rá a Látó 25. évfordulós, decemberi száma. 1989-ről és az eltelt negyedszázadról ír, vall benne negyvenegy tollforgató. A lapszámot gondozó, a szerzőket kérdéseivel megszólító Láng Zsolt szerkesztőnek különös ötlete támadt: a közölt szövegekből létrehoz egy egyszeri, egyedi, furcsa szószimfóniát. Mi ez? Talán egy sosem volt, élvezetes társasjáték? Eleve kudarcra ítélt bolondság? Vagy komolyan veendő művészi kísérletezés? Performance, happening? Ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. De mindenképp valami új, amit érdemes kipróbálni. Legalábbis így gondolhatták mindazok, akik megvalósították. És azok is, akik megnézték, meghallgatták, megtapsolták a produkciót. Kicsit úgy, mint a mesés versikében: „ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte…” Láng Zsolt kitalálta, Patkó Éva megrendezte, 43 játékos fő előadta, a körítést a Nemzeti Színház hozzáadta, s a közönség élvezettel elfogyasztotta. Az utóbbit persze a jegyzetíró csak remélheti, lévén maga is egyike a szöveget megszólaltató brácsásoknak. Igen, szükség volt a „zenekar”szerepét betöltő felolvasókra, nélkülük nem megy. És akadt ennyi író, színész, művész, újságíró, szerkesztő, kultúrmegszállott, aki vállalta, hogy a szombati napját erre áldozza, ideiglenesen átvedlik hegedűvé, nagybőgővé, üstdobbá, hárfává és így tovább. A sorsfordító esemény felidézésének lehetősége, a kísérlet újszerűsége egyaránt hozzájárulhatott a döntéshez. A négytételes 1989 – Szövegek szimfóniájának partitúráját Láng Zsolt dolgozta ki. Karmesterként is ő próbálta ki magát. Nagyszerűen átélte. Testedzésként sem volt lebecsülendő teljesítmény. Az előadásmód a délelőtti próbán konkretizálódott, az együttessé formálódó csapat és a szólisták javaslatai is érvényesültek. Este aztán neki-nekiiramodva, sebesen vagy lassan, suttogva vagy süvöltve, mormogó monotóniából harsogó polifóniává erősödve elevenedtek meg a feledésbe merülő decemberi történések. Harmóniát is produkált a zenekar, volt bőven disszonancia, mindegyre felülkerekedett a hangzavar. Hasonló módon nyilvánult meg a tiltakozó, forrongó, lázadó tömeg 89-ben, mindannyian, akik átéltük azokat a napokat, borzongva emlékezhetünk rá. S hogy mi volt, hogy volt akkor, mi váltotta ki a tömegharagot, azt a szövegszimfónia tisztán kihallható hangszerszólói rajzolták ki hatásosan. A tutti, a zenekar összmuzsikája a hangulatkeltésben remekelt. Bőven voltak mai áthallások, utalások a felcsendülő műben, érthető, hiszen a mai társadalom is rendkívül polifon, a tutit viszont senki se akarta megmondani. Mindenik alkotó a maga igazságának, életérzésének adott hangot, az előadók pedig ezekre próbáltak minél nagyobb empátiával ráhangolódni, noha tudták, ebből nem lesz, nem lehet katarzis. Abban ellenben biztosak lehetünk, hogy ha mai közönyösnek, cinikusnak tartott, elidegenedett világunkban Vásárhelyen akad ennyi lelkes csúcsértelmiségi, aki egy ilyen rendhagyó ügy érdekében hajlandó ilyenféle, komolytalannak is címkézhető játékba belemenni, akkor még nincs elveszve minden.
