Folyton figyelmeztetnek. Hőségriadó, felhőszakadás, szélvihar, jégzápor! A jóslatok fokozhatók. És többnyire be is válnak.
Folyton figyelmeztetnek. Hőségriadó, felhőszakadás, szélvihar, jégzápor! A jóslatok fokozhatók. És többnyire be is válnak. Amennyiben időjárási előrejelzésről van szó. Gazdag a színpaletta. Sárga, narancs, piros figyelmeztetés. Esetleg más is. (Színvakok, színtévesztők kíméljenek!) És kész. Ennyi. Tudjuk, hogy jön a baj, ne mondja senki, hogy az illetékesek nem szóltak. Szólnak, de csak annyi. Tenni már nem tesznek. Ha a polgár nem vigyázott magára, övéire, javaira, az ő baja. A patakok kiönthetnek, eláraszthatják, összedönthetik a házakat, ólakat, elsodorhatják a gépkocsikat, szekereket, a villám felgyújthatja az otthonokat, belecsaphat a nyájakba, a fák rádőlhetnek az autókra, sátrakra, s a többi. Van ebben olyan is, ami egyénileg tényleg kivédhető, de sok mindenben a hatóságnak kellene lépnie, hogy megelőzze, elkerülje, csökkentse a bajokat, károkat. Kellene, de szinte sehol sem lép. Utólag aztán valahogy működni kezd a mentőgépezet, de a legtöbbször túl későn. A nép meg szörnyülködik, kéjesen nagyokat mond a bekövetkezhető katasztrófákról, de különösebben nem izgatják a meteorológiai jövendölések, sőt olyan is van, aki ezekre rá se ránt. Ha narancs, akkor hát az. A média van igazán elemében ilyenkor. Mindent fel lehet fújni, növelni. Jó filmezéssel pocsolyából csinálható tengerár, hóbuckából hóhegyek, kis porzásból lavina. Máris megvan a szenzáció. Persze, most hőséghullám végén furcsa hóviharra hivatkozni, de az is hamarosan eljöhet. Mi nem történhet meg a mai világban?! Pláne Romániában, ahol városatyának, községgazdának látszólag ez a legkisebb baja. Pedig megelőzni, intézkedni elsősorban nekik kellene. Bezzeg a riporterek! Komoly lapban olvasom, fénykép is van róla, hogy a főváros közelében, Bragadirun hétfő reggel szenzációkra, botrányokra szakosodott tévécsatorna két munkatársa felmászott egy bádogfedelű családi házra, és fémvágóval felszerelkezve, derekas helytállással rövid idő alatt lefeszítette, földre borította a tetőt. Kellő erejű és nagyságú vízfecskendő is volt náluk, jókora adag vízzel árasztották el a fedetlen házat. Aztán az egyik filmezett, a másik pedig elkeseredetten tudósított a vihar pusztításairól. Utóbb egy elképedt szemtanú azt is elmondta, hogy közben a tévések kolléganője egy lyukas pokrócban rohangált fel és alá, sikítozva, hogy ház nélkül maradt. A kihallgatások során kiderült, hogy a hosszas augusztusi kánikula már túlságosan egyhangú volt, a többször beharangozott katasztrofális vihar nem következett be, a két próbaidős riporternek feltétlenül valamilyen különlegességgel kellett előrukkolnia. Még hőség volt, de már közeledett az eső és a hidegfront, elsőként akartak beszámolni egy vihar okozta „tragikus eseményről”. Nem tudom, hogyan gondolhatták, hogy megússzák szárazon. Túllőttek a célon, de ők legalább komolyan vették a munkájukat. Ha egyáltalán igaz a történet, és nem volt ez is az ínséges uborkaszezon hírlapi kacsája. Ilyesmivel is számolnunk kell. Csak az nem átverés, hogy az illetékes „elvtársak” egy-egy hangzatos, színes riasztással letudottnak hiszik a feladatukat. És nem csupán meteorológiai szempontból. Mert azt már mindannyian megtanultuk kicsi gyermekkorunkban, hogy „télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, mindig esik az eső, soha nincsen jó idő”. Éppen ők, tapasztalt vezetőink felejtették volna el ezt?! Ugyanott, ahol az előbbi sztorit olvastam, azt is írta az újság, hogy újra földrengés volt Vrancea körzetében. Nem szívesen élnék Bukarestben.
