Gyimesbükk és a Rákóczi-vár akkor is megérinti az embert, ha nem zarándokok ezreivel ünnepel együtt pünkösdkor.
Gyimesbükk és a Rákóczi-vár akkor is megérinti az embert, ha nem zarándokok ezreivel ünnepel együtt pünkösdkor. Pláne, ha olyan idegenvezetője van, mint a hely szellemével átitatott Deáky András, a magyar ügyek kitartó harcosa, a gyimesi csángók egyik legtekintélyesebb szószólója. Ha őt hallgatja, fertőző lelkesedése, kiapadhatatlan optimizmusa a sokat tapasztalt, kétkedő újságíróra is képes ráragadni. Ez magyarázza mai témaválasztásomat is. Az előző mondat szóhasználatát valószínűleg az befolyásolta, hogy pár nappal ezelőtt, amikor még eső sem esett, és az ősz első hava se borította be a káprázatos tájat, először a szépen és szakszerűen felújított kontumáci kápolnához kísért. Bent is megcsodáltuk a Nagyboldogasszony előtt tisztelgő, 1782-ben épült templomot, kívülről is körbejártuk. A külső falakon megőrzött feliratok, kézjegyek, üzenetek egyből elindítják a fantáziát, akárha messziről érkezett, régvolt emberek, kereskedők, utazók szólítanák meg a mai szemlélőt, és érdeklődnének a világ dolgairól, elegyednének beszélgetésbe vele. Magyar, román, angol, német, örmény, szláv szavak, nevek, mondattöredékek, aláírások tömörülnek kusza összevisszaságban. Múlt századok keletről jövő sokasága várta itt hosszú heteken át, hogy lejárjon számára a vesztegzár és tovább mehessen Erdély belsejébe intézni ügyeit, eladni állatait, portékáit. Negyvenkét napra kötötte őket erre a helyre a hivatalos kordon, a karantén, vagy ahogy itt nevezik, a karenta. Járványtól, pestistől, marhavésztől védték így magukat az itteniek. Csak az 1800-as évek végén szűnt meg a gyimesbükki egészségügyi pont. Hogy számos örmény sínylődött itt valamikor, azt a Marosvásárhelyi Magyar Örmény Kulturális Egyesület augusztus végén elhelyezett tájékoztató táblája is tanúsítja. De másról is nevezetes ez az emlékhely. Az elesett honvédő székely, magyar hősök emlékművén is rengeteg a virág, a koszorú, a nemzetiszínű zászlószalag. Ilyenkor, októberben is. És szóba hozhatok még egy aktualitást. Ottjártunkkor épp a másnapi próbatüzelésre hordták a hozzávalót. Október 24-én, mint a székelyföldi történelmi határok minden fontos pontján, ezen is meggyújtják majd a figyelmeztető lángokat.
Nyilván, aki ezen a helyen megfordul, az átmegy a szemközti oldalra is az egykori 30. számú vasúti őrházhoz, amelynek felújítása és vasúttörténeti kiállítóhellyé alakítása ugyancsak elsősorban Deáky Andrásnak köszönhető. Két kedves kutya fogad, egy barátságos rókaképű, lompos farkú és egy kisebb, nyeszlett, denevérpofájú. Megszokták, hogy békések az érkezők, olyanok ők is. Persze a Rákóczi-várhoz nem kísérnek fel, lehet, hogy már néhányszor kipróbálták a meredek lépcsőket. Engem nem riaszt el a 95 magasított lépcsőfok, de a kaptató egyharmadánál már keményen kell kapkodnom levegő után. Ámulva olvasom az oda helyezett kőtáblán, hogy 1789-ben Lacz András székely huszár fel- és lelovagolt a sziklákba vájt meredek oldalon. Ez volt ám a bravúr! Le a kalappal ló és lovasa előtt! Magam gyalog kutyagolok tovább, messzire űzve az ilyenkor ugrásra kész mélységiszonyt. Arra vagyok kíváncsi, mit végeztek a romok között a régészek. Mert Deáky tanár úr elmesélte, már túljutottak a feltárási munkálatokon is, amelyeknek a vár újjáépítését kell megelőzniük. Régi nagy vágya ez, és sok-sok utánjárás nyomán végre megvannak az engedélyezések. Akadályok természetesen akadnak mindegyre bőven, hol ez, hol az nem lelkesedik az ügyért, ahol lehet, ott késleltetik a tervek gyakorlatba ültetését. A költségeket fedező pénzösszeg sem gyűlt még össze a közadakozásból, de bízik benne, hogy ez is összejön valahogy. A nagyságos fejedelem, Bethlen Gábor 1626 körül építtette a völgy fölött őrködő, puritán kinézésű erődítményt, amely utóbb ama másik nagyságos, Rákóczi Ferenc nevén híresült el, jó lenne, ha az évfordulóra, vagyis legkésőbb 2016 végéig újra ott magasodhatna az épület. Tényleg jó volna. Hátha ebbe mi, marosvásárhelyiek, Maros megyeiek is besegíthetünk valamiképpen.
