Pár nap, és újra felfénylenek a temetők. Már most, gyertyaláng nélkül is ott lebeg felettük valami különös ragyogás.
Pár nap, és újra felfénylenek a temetők. Már most, gyertyaláng nélkül is ott lebeg felettük valami különös ragyogás. Én legalábbis így éreztem vasárnap délben Erdély egyik legszebb sírkertjében, a nagyenyedi református temetőben. Az őszi verőfény, a sok virág s a halottak napi előkészület látványa befolyásolt? Lehetséges. De egyébként is, amint belép a kapun, az ember erre önkéntelenül ráhangolódik. Különös, nehezen magyarázható érzés tölti el, s nemcsak az itt nyugvó szeretteit, de mindazokat kissé közelebb érzi magához, akik évszázadok, évtizedek óta itt pihennek. Így aztán valahányszor megfordulok ezen a romantikus szépségű, patinás nyughelyen, utcaszinttől az Őrhegy kétharmadáig próbálom bejárni a meredeken emelkedő egész nagy területet. Imitt-amott szólít a jelen is, de főként a múlt mesél, marasztal a történelem. A kollégium egykori nagyjai vonzanak magukhoz leginkább. Volt idő, amikor síremlékeiket áthatolhatatlan bozót vette körül a temető felső részén. Földre huppant, fűbe, lombaljzatba süppedt ódon sírkövekre lehetett belesni az ágas-bogas növényzet között. Ma már több közülük ismét a helyén áll, és könnyebben megközelíthető. Jó néhányon apró fémtábla jelzi, egy ideje helybeli civil szervezet, a Dr. Szász Pál Egyesület gondoskodik róluk. Biztató jel, annál is inkább, mivel van még elég tennivaló, számos sírhoz továbbra sem lehet hozzáférni. Szerencsére valamivel lennebb az az ösvény, amely két rendkívüli egyéniség, Pápai Páriz Ferenc és Köteles Sámuel síremlékéhez vezet, járható, ott gyakrabban meg is fordulnak látogatók, azt hiszem. Persze, több ilyen sírhely is van, de most csak ezt a kettőt említem, mert mindkét tudós Marosvásárhelyhez is kapcsolódott, na, meg fontos dátumra is figyelmeztet a sírkövük. Jövőre lesz Pápai Páriz Ferenc halálának a 300. évfordulója, Köteles Sámuel pedig 245 éve született. Az előbbi Vásárhelyen kezdte az iskoláit, majd az enyedi Bethlen Kollégiumban folytatta, utóbbi Nagyenyeden tanult, és a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanított két évtizeden át, innen ment vissza a Bethlen Kollégiumba oktatni, élete utolsó esztendeiben rektorként működött, Kemény Zsigmondot is a tanítványai között tudhatta. Pápai Páriz Köteles születése előtt több mint fél évszázaddal hunyt el, nemzedékek választották el őket egymástól, a legjelentősebb dolgokban mégis nagyon hasonlítottak. Tudásukat híres nyugat-európai egyetemeken mélyítették el, nagy tekintélyű, nemzetközi hírű oktatók, tudósok, akadémikusok marasztalták őket, de hazajöttek, mert tudták, hogy itthon nagyobb szükség van rájuk, mint kinn. Pápai Páriz Ferenc szülőföldjén lett tanár, és dolgozott az orvoslás és a filozófia meg a természettan doktoraként, Köteles Sámuel ugyanúgy, szűkebb pátriájában filozófusként és államtudósként szerzett elévülhetetlen érdemeket, vált a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává. Pápai az első magyar nyelvű orvosi könyvek egyike, a Pax corporis – A test békéje szerzője, Kötelest a magyar filozófiai szaknyelv megteremtőjeként tisztelik. És sok egyébbel is kitűntek mind a ketten. Van elég intelmük, amit ma is megszívlelhetnénk, elsajátíthatnánk tőlük. Pápai Páriz Ferencnek egy gondolata jut hirtelen az eszembe, a nyomdokaiba lépő fiába igyekezett betáplálni: „Még ha fél lábbal a sírban volnék is, akkor se röstellném, hogy valami újat tanuljak.” Ma már megannyi dolog van, amit nem röstell a világ. Pedig igencsak kellene. A régiek igazát is mindegyre megkérdőjelezik. A szótártudós orvosprofesszor vélekedéséről azonban aligha állítható, hogy ne lenne napjainkban is érvényes. Ezért is hiszem, ha tőle függne, fontosabbnak tartaná, hogy meggyőződésének legyen követője, mint azt, hogy síremlékén díszeleg-e mindig virág vagy tisztelgő koszorú.
