És mi, balgák, hova álljunk? A kérdés nyilván a belga viccre hajaz, de jogos. Egyébként senki se figyel rá.
És mi, balgák, hova álljunk? A kérdés nyilván a belga viccre hajaz, de jogos. Egyébként senki se figyel rá. A pénzorientált, fura román társadalomban a kutyát sem érdekli, mit kérdez, mit mond, mit óhajt a „mezei nyugdíjasok” halk szavú, tétova csoportja. Minden kategóriának vannak vehemens, hangoskodó szószólói, többnyire el is érik, hogy azok, akiknek a nevében fellépnek, valamilyen többletjuttatásban részesüljenek. A hatalom nem szereti, ha túl zajos az utca, ide is, oda is vet némi koncot. A zsíros, nagy falatokat persze magának tartja fenn. Kivonultak már pótlásért a kivénhedt tartalékos hadfiak, döbbenetes pluszjövedelemnek örülhetnek a túlfeszített munkába rokkant honatyák, nincs helyem sorolni, hány új s még újabb méltatlankodó szegmens száját próbálják befogni valamilyen hangzatos pótrészesedéssel. Így aztán egyre szövevényesebben alakul a különnyugdíjak, a különféle pluszbevételek átláthatatlan rendszere. Akiket ez magához ölel, egy időre elhallgatnak, és tudják, hogy ide vagy oda kell csatlakozniuk, politikailag ezt vagy azt kell támogatniuk. A balgák – és itt elnézést kell kérnem azoktól, akiket netalán sért ez a kifejezés, de elsősorban önmagamra vonatkoztatom – ilyen-olyan jogokra hivatkozva nem tüntetnek, nem tiltakoznak médiavonzó, nagyhangú, látványos jelenetekkel. Egymás közt morgolódnak, egymásnak panaszolják sérelmeiket, barátaiknak, ismerőseiknek részletezik köztudott siralmaikat. És annyival maradnak. Pedig sokan vannak, többmilliónyian! És a vezetőválasztások eredményeit is mi szoktuk eldönteni. Mégis szinte mindig ez a hatalmas tömeg, ez a potenciális hatalomdöntő erő a vesztes. Az ország, a társadalom ügyeit igazgatók szóban ugyan elismerik a balgák bölcsességét, a gyakorlatban azonban visszafogottságukra, bátortalanságukra, szervezetlenségükre, végtelen tűrőképességükre alapoznak, s a jelek szerint ez a taktika beválik. Nyilván időnként a beetetés is működik, harsonázva jelentenek be nekik valami jelentéktelen kis könnyítést, mint éppen a napokban is. Diadalt hirdet a trombitaszó: emelkedik a nyugdíjpontszám értéke! Felfele kerekítve, öt százalékkal. Jó negyven lejjel. Egy nyugdíjpont 871,7 lej lesz. Aki eddig mondjuk havi 400 lej nyugdíjból tengette életét – és rengeteg az ilyen hajlott korú –, ezután 20 lejjel többet kap. Trállállááá! Ez igen! Nem semmi. Közelíti a 100 eurót. Utoléri-e valaha? A minap egy luxemburgi ismerősömmel beszélgettem. Ő közel 4000 eurós havi nyugdíjból igyekszik kijönni. Kijön. Nem volt honatya, miniszter vagy államtitkár, sőt megyét, polgármesteri hivatalt sem vezetett. De afféle nyugati tájakon valóban nyugodt, kényelmes életkörülményeket igyekeznek teremteni az idősebbeknek. Lehetőleg mindenkinek. Persze, ez a mostani ötszázalékos emelés is jól fog, bár lehetnek olyan pechesek, akiknek ez a kis többlet olyan jövedelmi kategóriába emeli a nyugdíjuk összegét, hogy az eddiginél még bosszantóbban megnőnek a levonásai. Egyáltalán, ha már évtizedekig fizette az ember a nyugdíjjárulékot és sok egyebet, ami ezzel jár, miért kell még ezt is megvámolni?!… Most látom, önkéntelenül is a ius murmurandi, a mormogás joga telepedett a számítógépemre. Akárhova ütök, így reagál a klaviatúra. Pedig a nyugdíjemelés hírére hozsannáznom kellene. Legalábbis vannak, akik elvárnák. Noha a pontszám értékének a kiigazítását törvény szavatolja. Megeshet, hogy az igazi növekedés ezután következik? Akkor, amikor közeledünk a választásokhoz? Meglátjuk majd, kik lesznek döntéshelyzetben, a „demokraták”, netán a
„technokraták”? Véglegesen még semmi sem dőlt el. Az viszont biztos, hogy kezdődik a farsang. Az eljövendőkben még sok visszásságon, alakoskodáson lesz lehetőségünk mulatni. Ígéretes a Majom éve! Hajrá!
