Továbbra is hadiállapot van a marosvásárhelyi vasútállomáson. Szombat este legalábbis az volt. Kihalt, bezárt, sötét épület, valóságos kísértetház.
Továbbra is hadiállapot van a marosvásárhelyi vasútállomáson. Szombat este legalábbis az volt. Kihalt, bezárt, sötét épület, valóságos kísértetház. Eligazító üzenet, ember sehol. Ha volna, se látszana. Háborús elsötétítés benyomását kelti az egész. Szerencsére nincs ilyen tapasztalatom, nem emlékszem, hogy a II. világháború végén csecsemőként miket élhettem át, ha utaztam egyáltalán, de baljós atmoszférájú filmeket láttam, ez olyan képzeteket keltett bennem. Persze egy sokat tapasztalt újságíró egykönnyen nem adja fel, a sínek mentén Keresztúr felé a távolban pislákolt egy halovány lámpafény, felmerészkedtem hát az egykorvolt raktárak rozoga folyosójára, és majdnem a barakksor legvégén, ott, ahol a gyenge égő szomorkodott kísértetiesen és reménytelenül, bemerészkedtem a falak közé. Kellett némi bátorság, de végül is volt ott egy állomási helyiséggé nyilvánított kis terem, abban pénztárablak, mögötte kedves, készséges hölgy, megnyugodhattam, jó helyen járok. Bátorság dolgában neki se kell a szomszédba mennie, ha ott mer ülni órákon át egyedül. Tőle megtudhattam, tényleg érkezik majd Pest felől egy kétvagonos vonatocska, valószínűleg késni fog, ki tudja mennyit. Ez este hétkor volt, akit vártam, az reggel hétkor ült fel Debrecenben a vonatra. Aztán berobogott a gyors, pár perccel hamarabb a beharangozottnál. Kereken körbe karikázott az országban, amíg elérkezett Vásárhelyre. Jó tizenkét óra kell a román államvasutaknak, hogy a háromszáz kilométernyi távot a szerelvény megtegye. Elég jó. Vagy inkább elég! Jó?! De ebbe most ne menjünk bele. Maradjunk az állomásnál. Elméletileg az a város kapuja. Ezen még a borjú is joggal ámulna, bámulna. Este ő sem látna semmit. A gyanútlan utas biztos, hogy nem. Leszáll az aránylag tűrhetően kivilágított vagonból, és egyből a sötét semmi közepén találja magát. Ha idegen és nem várja senki, vége van. Ha várja, akkor is kevés az esélye, hogy felismerik. Mire mégis felismernék, valószínűleg már rég lelépett a magasított peronról a mélybe. Nem folytatom, aki járt az utóbbi időben az állomásunkon, mindezt tapasztalhatta. Különbeket is, és nem csak sötétedés után. Én rég nem voltam ott, talán ezért is döbbentem meg annyira. Na meg azért, mert legutóbbi vasúti élményeimet a francia Riviérán szereztem. Nem a világhíres TGV-gyorson utazgattam egy héten át, csak regionális vonatok szállítgattak ide-oda, de azok is száz fényévnyire vannak a mi körülményeinktől. Húszpercenként követik egymást mindkét irányba, halálpontosan, kényelmes, párnás ülésű, tiszta stb. vagonokkal. Minden hely mellett konnektor, ha az utasok esetleg laptopot akarnának használni vagy lemerülő maroktelefont feltölteni. Mindenkinek a legtermészetesebb dolog mindez. És sokan megteszik, akkor is, ha húsz perc alatt megteszik az utat Nizzától Monacóig vagy a másik irányba, Cannes-ig. Az állomásokról most nem beszélek, azok külön jegyzetet érdemelnének. Akárcsak a miénk, amelyről most írok ugyebár. Mióta is tart itt ez az állapot? Nem is tudom. Meddig tart? Azt sem sejtem. Nálunk képlékenyek a határidők. És nyilván azzal is tisztában vagyok, hogy egy állomás általános felújítása rengeteg bajjal jár. Különösen mifelénk. De attól még elvárható lenne, hogy a munkálatok meg egyebek dacára igyekezzenek elfogadhatóbb körülményeket teremteni. Érezze az utas, hogy őt is megpróbálják emberszámba venni. Egyelőre roppant nehéz erre gondolnia. Vajon az államvasutak illetékesei kipróbálták, milyen Vásárhelyről valahova vonattal utazni, netán ide érkezni? Vagy a városatyáknak van-e erről tudomása, saját tapasztalata? Ugye milyen badarságokat tudok kérdezni? Pedig az állomás körüli tényállásokat teljes egészükben nem is részleteztem.
