Baj van ezzel a várossal. Baj van ezzel a várossal? Nem hiba, nem a nyomda ördöge okozta, szándékos az ismétlés.
Baj van ezzel a várossal. Baj van ezzel a várossal? Nem hiba, nem a nyomda ördöge okozta, szándékos az ismétlés. A mondat Marosvásárhelyre vonatkoztatva állításként és kételyként is érvényes. Ma egy hete már érintettem jegyzetemben, a téma azóta még időszerűbb és hangsúlyozottabb lett. A Romániát lázba hozó minden esti nagy tüntetéshullám és vásárhelyi jelenségei késztettek töprengésre. Az például, hogy miközben a napok teltével a tiltakozás országszerte euforikus hangulatot keltve, újabb részvételi csúcsokat döntögetett, városunkban alig lehetett érezni valamit. Egy idő után itt is kivonultak esténként tiltakozni emberek, meneteltek is az utcákon, de mindez kissé erőtlennek, erőltetettnek tűnt. A sokaság inkább csak a tévét nézte, ámult és bámult, mint a cirkuszban. Vagy még azt se. Láthattuk a képernyőkön feltüntetett számadatokat. Volt úgy a legvehemensebben tüntető városokban, hogy a lakosság tíz százaléka kiment a terekre, és katartikusan kezdte érezni magát. Nálunk az arány akkor sem érte el az öt százalékot, amikor rekordot döntött a részvétel. Egyébként egy-két százalék között mozgott. Nem úgy, mint más hasonló nagyságrendű helységekben, Nagyszebenben például. Tudom, fenntartással kell fogadnunk a médiában közzétett adatokat, de ha fel is duzzasztották, netán szűkítették a résztvevők létszámát, az arányok nem változtak. Az megint más kérdés, hogy Marosvásárhelyről mintha teljesen meg is feledkeztek volna a hírtévék, tévécsatornák, elvétve került a neve a szalagcímekre. Naivitás lenne ezt véletlennek tekinteni, tapasztalhattuk nemegyszer, szándékos az elhallgatás, ami szintén azt jelzi, baj van ezzel a várossal, de most nem ezt boncolgatom. Az izgat, hogy velünk mi történt. Velünk, vásárhelyi magyarokkal, székelyföldiekkel. A társadalmi problémák, az általános igazságtalanságok, törvénytelenségek, a közéleti gazemberségek minket már nem tudnak érdekelni? Csak a nemzetiségi, etnikai jellegű jogsértések képesek minket megmozgatni? Esetleg az igazi csíki sör vagy a pálinkanév-használat ügye, mint a csíkiakat, háromszékieket? Sarkítok persze, de így is feltehető a kérdés. Figyeltem a kolozsvári magyar sajtót, rádiót, tévéadásokat, azokban sok fiatal szólalt meg és lelkesedett a társadalmi megújulást követelő akciók kapcsán, örvendezett, hogy átélhette az összefogás felemelő érzését. Vásárhely magyar fiataljai hogy viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz? Kényes, már-már megoldhatatlan ügy itt az összefogás. Ezt az idősebbek hatványozottan érzik, talán a zsigereikben is ott van még a trauma emléke, amit a 90-es márciusi események okoztak. De huszonhét évvel ezelőtt az összetartozás erejébe is belekóstolhattak! És azok, akik akkor még nem is éltek, vagy kisgyerekek voltak, bennük miért telepedett meg a gyanakvás s az ebből fakadó különállás, passzivitás kényszere? Nagyon bonyolult problémát érintgetek. A társadalmi gondokon túl ez is hatalmas visszahúzó tényező, aminek az orvoslása állandó jelleggel jelen kéne legyen Marosvásárhelyen. Egyelőre még mindig az ellenkezőjét érzékelhetjük. Akiknek fő feladatuk lenne az orvoslás, úgy viselkednek, mintha inkább tetézni szeretnék a bajokat. És most nem is csak az etnikumok, a többség-kisebbség viszonyáról van szó. A minap azt fejtegettem az egyik barátomnak, hogy városunkban a magyar és a román közösség életére sok vonatkozásban a párhuzamosság jellemző. Egy helyen élünk, de valahogy elmegyünk egymás mellett, többnyire átnézünk egymáson. Amire az volt a válasza, hogy igen, így van, de még aggasztóbb, hogy egy ideje az itteni magyarok körében is felfedezhető ez a párhuzamos kettősség. Két részre szakadtunk, és a két véleménytábor már nem hajlandó valós párbeszédre. A tavalyi szavazások ezt is tükrözik. Sajnos, alighanem igaza van. Ezen a helyzeten pedig még sürgősebben változtatni kellene, mint azon, amiből kiindultam.
