„Báránykám, báránykám,/ Fájin kis jószágkám!”… Az idei érettségi vizsgán aligha kap főszerepet a jól ismert román népballada, a Mioriţa, amelynek első két sorát idéztem itt klasszikus magyar fordításban.
„Báránykám, báránykám,/ Fájin kis jószágkám!”… Az idei érettségi vizsgán aligha kap főszerepet a jól ismert román népballada, a Mioriţa, amelynek első két sorát idéztem itt klasszikus magyar fordításban. Pár napja kárhoztatott lett, sokan kivetették a szívükből a birkát, miután a turisztikai miniszter azt találta mondani, hogy ezután a juh lehetne az országmárkánk, modernebbül: az országbrandünk. Az elején az agrártárca vezetője is felkarolta az ötletet. Jól jelképezné a szelíd és szófogadó, türelmes román népet, mondotta. Sokkal inkább, mint a zöld levél, amelyet logóként egy korábbi tárcavezető, a divattal mindig lépést tartó Elena Udrea vezetett be. „A juh élő szobor” – jelentette ki a szóban forgó mai miniszter, de miután a média sárba taposta, az internet pedig egy sereg mémes telitalálattal közröhej tárgyává tette az ostoba négylábút, a két kormánytag hamar meggondolta magát, és visszaszívta a blődséget. Kár. Akkor frissiben beugrott nálam egy ide illő kétsoros: A bárányka nem vén kecske,/ kegyvesztett a levelecske… Mire leírtam volna, már el is avult. Azért mégis közlöm, elvégre sose lehet tudni. Pár hete se gondoltam, amikor egy romániai juhokat szállító tengerjáró esetéről írtam, amely véletlenül elsüllyesztett egy orosz hadihajót, hogy ilyen hamar újra szóba hozhatom a mioritikus tájak kedvenc állatát. De hát régi viccek nincsenek, csak öreg emberek. Egyébként jellegzetes nemzeti jelkép bőven akadhat még. A jeles urak és úrnők hogy feledkezhettek meg például Drakuláról? Igaz, ezt inkább akkor kellett volna kérdeznem, amikor az utóbb rács mögé juttatott szőke hölgy a turizmus és idegenforgalom mindenhatójaként előhalászta kis zöld levelecskéjét. Az közel egymillió euróba került az országnak, miközben rossz nyelvek szerint egy levédett nemzetközi képbankból vásárolták pár száz dollárért. Hagyjuk, ami volt, elmúlt. Illetve mégse. Egy ilyen logó a maga ország-imázsával legalább tíz évre szól, a levélnek tehát még három esztendeig mindenképpen maradnia kell. Csak akkor következhet a barika. Vagy mi, ki. Tényleg, azon gondolkodtam, hogy melyik állat, növény, fogalom jelképezhetné a legtalálóbban az itteni állapotokat, a honi szemléletet. Azt, hogy mindent megígérnek, és utóbb semmit se tartanak be. Vagy már előbb se. Nem jut eszembe olyan lény, amely ennek a brandnek teljességgel megfelelne. Esetleg a homo politicus. Ebből országos, megyei, városi stb. kiszerelésben eléggé bő a választék. Különösen, ha prefektusi tisztséggel áldotta a sors keze. Akkor mindent meg tud torpedózni. Csak amúgy cikáznak a példák erre körülöttünk. Legyen az utca- vagy intézménynév, iskolaügy, meg egyebek. Szegény Dózsa újra Doja lett. A vásárhelyi katolikus iskolát pedig mindenki nagyon akarja, csak valahogy mégse jön össze. A végén még kiderül, mégiscsak tudott valamit az a jelképjavasló miniszter, akinek néhányan már a lemondását is szorgalmazták elhamarkodott javaslata miatt: bizony eluralkodott az országon, és mindent maga alá gyűr az akollét és a nyájszellem. Így aztán nem is csodálkozunk, ha kellő távlatból úgy látszik, a lógó fejű tömegekből itt is, ott is kiemelkedik egy-egy öntudatos szamárfő. Körben meg eszeveszett kutyák csaholnak. Azokból se lesz soha szalonna. (N.M.K.)
