Erről jut eszembe

A medve bőrére zajlik ma az alku. Ne igyunk rá előre, aligha jut konkrét intézkedésekig a bukaresti egyezkedés. Ígérgetések talán elhangzanak, ennél többre azonban egyelőre nemigen számíthatunk. Attól tartok, a hatalom a medveügyet is nemzetiségi kérdésként fogja kezelni, elvégre ebben is ugye, székelyföldi elöljárók próbálnak elérni valamit. És akkor mit tehet egy belevaló mioritikus politikus? Veleszületett hajlama szerint sűrűn bólogatva igyekszik minél többet ígérni a kérelmezőknek. Ennyi akár egy ellenségnek is kijár. És a medvéknek sem kell felkötniük a nyúlcipőt. Akkor sem, ha megrendült volna a bizalmuk a selejtes kormányban, és netán arra gondolnának, hogy az illetékesek nagy ügybuzgalmukban hirtelen feloldanák a kilövési tilalmat. Nyugi! Nem tesznek ők ilyesmit! Ha parancs jön, az más. De ki parancsolna ilyen badarságot? Még visszafelé talál elsülni a fegyver! Különben is, ki akarná e kedves állatok vesztét?! Tényleg, akarja azt valaki igazán? Az a gyanúm, hogy ha egy csomó embert megkérdeznék, kivel tart, azokon kívül, akik már elszenvedtek medvetámadást, vagy akiknek a gazdaságában, kertjében, állatfarmján okoztak bajt s ismételt károkat a bundás négylábúak, a többség azt válaszolná, ő bizony medvepárti. Pedig aki székely, tudja: a medve nem játék. Ámbár lehet, hogy ezzel túl sokan még sincsenek tisztában. Maguk a medvék sem. Ők bizonyára azt feltételezik magukról, hogy barátságra, babusgatásra, szeretetre méltó lények, akiket szívesen lát otthonában, udvarán, piacon, főtéren, kukák közt, erdőben, tisztáson jó pajtása, az ember. Aki a maga során ugyancsak úgy nőtt fel valahogy, hogy a mackóval pajtáskodni lehet. A magyar ember különösen magába szívta ezt a tévhitet. Szólások, közmondások táplálták bele a félreértést, népmesék, versek, vidám történetek, dalok, filmek sokasága nevelte ebben a szellemben. Aztán váratlanul lecsap a mennykő, s egyből ott a baj! Most ott tartunk, hogy valóban kezdünk megijedni. Már nem csak a kirándulók, túrázók, sátorozók nem érezhetik magukat biztonságban, azok a tanyasiak, falusiak sem, akikhez mindegyre visszatér a vad, és elkezd randalírozni. Mind több az ilyen jellegű rémhír, a hatóság pedig tétlen szemlélő. Persze még mindig jobb a helyzet, mint ott, ahol felütötte a fejét a terrorizmus. A medvék kamiont nem vezetnek, robbanómellénnyel sem riogatják a népet. Bár ki tudja, meddig lesz így, elvégre egyre kitanultabbak. Táncra például már kimondottan nehéz rávenni őket. Tréfán túl, a közbiztonság megkívánná, hogy az erre hivatott hatóság tegye a dolgát. Nem könnyű a legészszerűbb, leghatékonyabb megoldást megtalálni. Ez nem olyan, mint mondjuk egy tüntetőt erőszakkal kiragadni a tömegből, abban a honi karhatalomnak is megvan a kellő tapasztalata. A medvenépesség más, különlegesebb bánásmódot feltételez. Minél később próbálkoznak vele, annál rosszabb, annál inkább elszaporodik. Olvasom, hogy az Európai Unió medveállományának mintegy fele Romániában található. Számszerűsítve ez úgy néz ki, hogy az EU területén ezer négyzetkilo-méterenként két medvével kell számolnunk, nálunk közel harminccal. Ha ez valóban így van, komolyan el kell gondolkodnunk, mivel érdemeltük ki ezt. Talán csak nem arról van szó, hogy a medvegazdagság hírére idegyűlő dúsgazdag vadászok pénze jól hoz majd egyeseknek a konyhára?! Költőinek tűnik a kérdés. De sajnos az is, hogy ki téríti meg és mikor a medvetámadások okozta károkat, ki és hogyan segít a kárvallottakon, meddig kell még arról cikkeznünk, hogy szinte semmi sem történik e téren a bajok megelőzése érdekében.