A nyárnak már több mint fele eltelt, s még nem hallottam a jól ismert gyerekzsivajt, amely éveken át ilyenkor estefelé felverte az utca csendjét a tömbházak között.
A nyárnak már több mint fele eltelt, s még nem hallottam a jól ismert gyerekzsivajt, amely éveken át ilyenkor estefelé felverte az utca csendjét a tömbházak között. Se diadalittas indiánüvöltés, se focizók csatazaja, se bújócskázók izgatott rohangálása, semmi. Mind nagyobb a csend. Mi lett a gyerekekkel? Folyton másfele nyaralnak? Kinőttek a lakók közül? Lenézek a teraszról, van utánpótlás. A padokon is ülnek, a füvön is. Fejük lehajtva, kezükben okostelefon, mindenik akcióba mélyedve, egymagában. A hagyományos játék, ami egykor annyi élményt, örömöt nyújtott nekünk és később gyerekeinknek is, eltűnőben. Érdekesebb a virtuális világ, mint a valódi, amelyben élünk? A most felnövők számára annak látszik. Nekik lenne igazuk? Ezt én már nem tudom eldönteni. De sajnálom, hogy az elidegenedés körülöttünk is mind nagyobb teret hódít. Vajon Graham Bell, a telefon kilencvenöt évvel ezelőtt elhunyt feltalálója sejtette-e, hogy korszakos találmánya ilyen irányba tereli majd a mindennapjainkat? Aligha. Hol volt akkor még a digitalizálás csodája s a sok mindentudó kütyü?! De ha tudja, biztos akkor sem fogta volna vissza felfedező szenvedélyét, hisz ő is azok közé tartozott, akik azt vallották, hogy a fejlődést nem szabad, nem is lehet megállítani. Magam sem vagyok ellene, de nem nézem jó szemmel, hogy az óriás léptékű és utolérhetetlenül felgyorsult műszaki haladás az emberi kapcsolatokat gyengíti. Ezért is örülök, amikor azt tapasztalhatom, hogy az emberközi kapcsolatteremtés vissza-visszatér tradicionális medrébe. Pár napja Borospatakán, a mindenkit lenyűgöző skanzenben találkozhattam ilyen jelenséggel. A VII. Bölcs diákok vetélkedősorozat legjobbjai táboroztak ott. Több mint félszáz középiskolás Erdély különböző tájairól, azok, akik a hónapokon át zajlott verseny közel félezer résztvevőjéből a legjobban teljesítettek. Egy-egy tanár is volt mindenik csapattal. És szemmel láthatóan mindnyájan nagyon jól érezték magukat. Pedig a telefonjaikat a programok idején nem használhatták, szervezett program pedig bőven akadt reggeltől estig. De nem akármilyen. Olyan, amely képes volt ellensúlyozni az esetleges „iphonos, smartos” szenvedélyt. Kissé irigyeltem is a mai „bölcseket”, akiknek olyan változatos, szórakoztató és hasznos ismeretet adtak át szinte észrevétlenül, hogy talán nem is tudatosult bennük, hogy nem csak nyaralnak, tanulnak is. Bezzeg a mi időnkben! De hagyjuk a szólamokat. A tábor működtetői ezeket igyekeztek a leginkább mellőzni. Annál több volt a rögtönzött vetélkedőkbe ágyazott gyakorlati tudás. Kommunikációs, történelmi, hagyományőrző, biológiai, informatikai, ahogy az éppen soros napi profil megkívánta. Ebben kiváló moderátorok, egyetemi oktatók, más szakemberek segítették őket. Persze közben a vidék, a Gyimesek völgye sajátosságaiba is bepillanthattak. Faluportyán láthatták testközelből az ottaniak hétköznapjait, gyalogtúrán jutottak el az ezeréves határig és a rövidesen újjáépülő Rákóczi-vár romjaiig, majd az Apa-havasra, traktor húzta szekerekkel „utaztak” a Naskalat-tetőre. Vízimalomban is jártak, és kenyértésztát gyúrtak, dagasztottak, kenyeret sütöttek. Gyógyfüvekkel ismerkedtek, helyi népdalt, csángó táncokat tanultak. A métázás is izgalmas összecsapásokat hozott. Közben talán áztak, fáztak, izzadtak is, de annál emlékezetesebb marad mindaz, amit átéltek. Valahogy így kellene foglalkozni mindig velük. Nyilván ehhez kellő oktatói, pedagógusi bölcsességre is szükség van. Amiből a táborban nem volt hiány. Attól tartok, sokfelé az iskolákban ezt nem lehet kijelenteni. Illetve beszélni lehet róla, de valóságtartalom, reális fedezet nélkül. Közoktatásunknak ilyen vonatkozásban is igen nagyot kell még előrelépnie. Okos programokkal, intelligens tantervekkel. És persze okostelefonokkal is.
