Ó Trenszi Trenszi Trenszi/ Csak Trenszilvéniába/ Vágyom ki én hiába/…Ó Trenszi Trenszi Trenszi/ Az volna ám a heppi/ Balsoj Big Hekula/ Éljen sokáig éljen/ Továris Dracula…Hát mi itt vagyunk. És nagy öröm. Vagy nem?
Ó Trenszi Trenszi Trenszi/ Csak Trenszilvéniába/ Vágyom ki én hiába/…Ó Trenszi Trenszi Trenszi/ Az volna ám a heppi/ Balsoj Big Hekula/ Éljen sokáig éljen/ Továris Dracula…Hát mi itt vagyunk. És nagy öröm. Vagy nem? Kiváló Kossuth-díjas költőnk, Kovács András Ferenc megzenésített változatában is nagy sikert aratott verse a parlamenti választások előestéjén csendült fel, ütött szíven ismét a zsúfolásig telt marosvásárhelyi G. Caféban. Másfél órán keresztül szólt a Minority Blues, harsogott, suttogott, árnyalt, pontosított, szembesített önmagunkkal és való életünkkel az iróniával, öniróniával telített közéleti líra, amely bármily furcsa, KAF ezerarcú költészetének számottevő hányadát képezi. És rendkívül hatásos. Bizonyos körökben legalábbis. Azokéban mindenképp, akik az évzáró Látó-esten jelen voltak. Politikusokat nem láttam ott. Pedig gyakrabban kellene találkozniuk ilyen mellébeszélést mellőző, kíméletlenül őszinte, kegyetlenül szókimondó látlelettel, amilyet szuggesztív, olykor kellő teatralitással is felruházott előadásával a költő elénk tárt. Társadalmi valóságról, vég nélküli emberi gyarlóságról, torzító hatalomról, szolgalelkűségről, politikusi képmutatásról, féktelen populizmusról, nemzetieskedő melldöngetésről, képtelen magyar-magyar viszonyról, mindenre képes román-magyar kapcsolatokról, millió más egyébről az életünkből, főleg az utóbbi két és valamennyi évtizedről, amelyek a lírikus lélek finom szerkezetét is keményen megviselték, s így versbe kívánkoztak. Nemcsak kinn kezdett havazni, belepett bizony a felolvasóesten „rosszkedvünk tele” is. De parttalanul derültünk a költői alakváltás utánozhatatlan stílusparódiáin, KAF nyelvi sziporkáin, kimeríthetetlen humorleleményein. Mondják, sírva vigad a magyar. Igaz, de nevetve is szomorkodhat. Szombaton ez is nyilvánvaló volt. Meg az is, amit az est címe sugallt: „a víz szakad, a cső marad”. Sok hasonló jelenségtől meg kellene szabadulnunk, de hogy ez mennyire sikerül, egyáltalán milyen mélyen fészkelte be magát ennek az igénye a tudatunkba, az a jövő zenéje. De mit esszük magunkat ilyesmivel arra a rövid időre! – intenek le egyesek a közelgő világvégére célozva. Jó nekik. Más gondjuk ezek szerint nincsen. Pedig lezajlott a választás. A világvége minden bizonnyal ezúttal is elmarad, a szavazás eredménye azonban, amely teljhatalommal ruház fel bizonyos gátlástalan köröket, nagyobb katasztrófa lehet az országra nézve, mint bármilyen természeti csapás. A lelkiismeret hangjának tehát, amely a G. Caféban oly tisztán, érthetően és meggyőzően csengett, minél erősebben visszhangozva a politikusokhoz is el kellene jutnia, folyamatosan emlékeztetve őket, hogy valahol még mindig itt ólálkodik – a civilizált világra, boldogulni óhajtó közösségünkre fenve hegyes fogait – Továris Dracula. Ó Trenszi, Trenszi, Trenszi!
