Könyvégetés még nincs, de a szobrok már nagy bajban vannak. Döntögetnek, feldarabolnak, felgyújtanak emlékműveket, főleg az Egyesült Államokban, de nem csak ott. Ha jobban belegondolunk, a kezdő mondat első fele sem egészen igaz. Könyvmáglyákat ugyan nemigen mutatott a média, de az gyakori hír, hogy bizonyos könyveket, filmeket, amelyek ideológiailag, hangvételben nem tetszenek a napjainkban tiltakozóknak, igyekeznek elzárni a nyilvánosság elől. Maradjunk azonban a szobroknál. Az amerikai népharag, az utcai zavargások egyik legfrissebb áldozata Albert Pike konföderációs tábornok egész alakos ércmása volt Washingtonban. A magas rangú katonatisztet, a rabszolgaság fenntartását szorgalmazó déliek vezéregyéniségét több mint másfél évszázada tisztelték meg szoborral. Ki hitte volna, hogy ennyi idő teltével kelt pusztító indulatot az USA mai lakosságának tettlegesen tiltakozó részében? Ennél elképesztőbb, hogy Minnesota állam Saint Paul városában Kolumbusz Kristóf főtéri szobrát is ledöntötték. Ő több mint ötszáz esztendeje fedezte fel az addig ismeretlen földrészt. Persze bizonyos dolgokért ma is lehet haragudni rá. De ennyire?! Kényes ügy a szobor-állítás. Indulatokat képes gerjeszteni, megmételyezheti a közhangulatot, kortól, társadalmi rendszerektől, hatalmi pozícióktól, ideológiai, történelmi beállításoktól függően rendkívül ellentmondásos. Ami az egyiknek tetszhet, vörös posztó lehet a másik szemében. Aktuális hír például, hogy egy Lenin-szobor, amelyet a rendszerváltás után Csehországban eltávolítottak, a németországi Gelsenkirchen egyik közterére került. Németország Marxista-Leninista Pártja vásárolta meg, az avatáson pedig azt is megígérték, hogy Marx szobrát is fel fogják avatni. Néhányan tiltakoztak, nyilván nem Lenin-fiúk, de különösebb megrázkódtatást nem okozott a szobor. Németországban ilyesmi is belefér a társadalmi életbe. Az is, hogy Bismarck birodalmi kancellár vagy a filozófus Kant szobormását összemázolják.
Nálunk sohasem volt indulat- vagy botránymentes a köztéri szobrok kérdése. Marosvásárhelyen különösen nem. Össze sem tudom számolni, hogy csak én magam hányszor írtam, beszéltem róla, próbáltam jobb belátásra bírni mindazokat, akik a városkép alakításába döntő módon beleszólhatnak, és kedvező hatással lehetnek a közvéleményre. Falra hányt borsóként gurult a semmibe az egész. Most sincsenek nagy illúzióim ilyen vonatkozásban. Mindig újabb meg újabb akadályok mutatkoznak, amikor a magyar közösség indít el, karol fel egy szoborállítási kezdeményezést. Azonnal felmerül a paritás igénye. Állítólag a Bethlen-szobor avatása is azért késik évek óta. Nagyon úgy néz ki, hogy bárkiről akarnánk is köztéri emlékművel megemlékezni, ellenzőink találnának kivetnivalót benne. Egyébként még saját közösségünk sem egységes abban, hogy vajon elődeink közül ki érdemelné meg igazán, hogy jelképerejű köztéri szoborrá magasodjék. A napokban internetes sajtókezdeményezésről értesülhettünk, miszerint ilyen vonatkozásban szóra is szeretnék bírni a közvéleményt. Kíváncsi vagyok, milyen rangsor alakul ki a javaslatok alapján. Persze a fő baj nem az, hogy nem tudjuk, Erdélyben kik érdemelnének szobrot. Hanem az, hogy a szándék elfogadtatása, majd kivitelezése jóváhagyás esetén is szinte megvalósíthatatlan feladatnak tűnik. Marosvásárhelyen az évek folyamán nem is csak egy köztéri szobor állítása mellett voksolt az önkormányzat. Jó néhány betervezett mű már rég el is készült, mások rövid idő alatt elnyerhetnék végső formájukat. Ennyi. Ennél több nem történik. Ha terítékre kerül, a városvezetés úgy viszonyul az ügyhöz, mint a három bölcsnek vélt japán makákó: nem lát, nem hall, nem beszél. És maradunk az alapvető kérdéssel: meddig lesz még csődtömeg ez a jobb napokra áhítozó, szerencsétlen település?
