Mind gyakrabban érzem úgy, mintha egy nagy-nagy torpedójáték részese lennék. Tudják, ez az a játék, amivel diákkorunkban szórakoztunk, néha még egy-egy langyos tanórán is. Kockás lapra berajzoltunk két négyszöget, a magunkéban elrejtettük a saját hajóinkat, a másikba az ellenfél cirkálóit képzeltük bele, majd felváltva elkezdődött a lövöldözés kicsi és nagy ladikokra, leginkább a vezérhajóra. Az utóbbi elsüllyesztése hozta a legnagyobb diadalt. És fordítva. Az órán persze nem lehetett felüvölteni. Ennek hiánya levont a győzelem öröméből, de úgy is jó volt. Na, szóval egyre sűrűbben nyomaszt a benyomás, hogy a sors (?), a Covid–19 akaratomon kívül ilyen játékba von bele. Mind veszélyesebben körbelő, egyre több távoli, közelebbi (!) ismerősömet találja el, fertőzi meg, félő, hogy egyszer csak minket is eltalál. Roppant nehéz elhárítani, elbújni előle. Pedig próbálunk védekezni, igyekszünk a fertőző gócokat elkerülni, mindent megtenni, amit lehet. De az ember mégse zárkózhat el teljesen a világtól! Nem is akarom felszámolni a kapcsolataimat, a legjobban talán éppen a kötelező távolságtartás, a közös események, az együttes élményszerzés hiánya visel meg. Sajnos a kötelező szó, intézkedés fogalma eléggé tág ebben az országban. Bejelentenek egy, kettő, három stb. intézkedést, azt aztán jó sokan azonnal megszegik. A hatóság pedig, vagy akinek az ellenőrzés, az esetleges büntetés a feladata lenne, elnéző, vagy úgy tesz, mintha nem látna, nem is hallana. Sőt olvasni se tudna! Talán nem is tud. Tény, hogy túlzottan nagy azok hányada, akik nincsenek tekintettel az embertársaikra. Az én dolgom, mi lesz velem! – jelentik ki a járványtagadók, a fertőzés veszélyét semmibe vevők. Egyházi főméltóságok is többször viszonyultak így a jelenlegi helyzethez Romániában. És az emberbaráti szeretettel mi lesz?! Az nem bűn, ha a magunk ostoba, felelőtlen álláspontja, viselkedése miatt másokat, embertársainkat is megfertőzzük? A tömegeket egybegyűjtő december elsejei melldüllesztő katonai parádék most elmaradtak, ezeket is online élvezhette a máskor lelkesen rivalgó babfőzelékfalók hada, de a négynapos ünnepen hatalmas népsűrűség mutatkozott a hegyoldalakon, a kiránduló- és szórakozóhelyeken, vagy éppen bizonyos egyházi szertartásokon, családi eseményeken. A média számos ilyenről számolt be. Kevesebb olyan kirívó szabályszegésről értesültünk, ami a környékünkön történt volna. De a maszkviselést bizony elég sokan megszegik itt is. Nem kellemes viselet most, télen se. Hamar bepárásodik, megvizesedik mögötte az ember arca, de valamennyire véd mindkét irányban. Tudom, az a hír sem növeli a hordási kedvet, miszerint a forgalomban levő maszkok jelentős hányada hibás termék. De honnan a csodából tudhatnám, hogy az enyém biztonságos, jó maszk-e vagy sem? Mégis jobb, ha rajtunk és másokon is ott van, amikor elmegyünk egymás mellett, vagy egyazon légtérben vásárolunk, várakozunk, utazunk, időzünk. Azt is közli a sajtó, hogy már van okos védőmaszk is. Nagyszerű! De mit ér a maszk, ha a gazdája bunkó? Az egyik ilyen koronavírus elleni prototípus feltalálója kolozsvári. Ez az álarcos kütyü figyelmezteti a viselőjét a veszélyes mikroorganizmusok jelenlétére, és kiírja a gazda testhőmérsékletét is. Na igen, mondtam, figyelmeztetésekből nincs hiány. A reális intézkedésekkel vannak gondok. November minden eddiginél rosszabb mérlegű járványügyi hónap volt országunkban. Ha így folytatódik, ahogy kezdődött, új évkor aligha beszélhetünk jobb eredményekről. Nyilván ez döntő módon rajtunk, embereken, polgárokon is múlik. A vakcina reménye kissé felvidíthatná a közérzetünket, de ahogy eddig alakultak a dolgok a pandémia honi leküzdésében, nehezen hihető, hogy zavartalanul, akadálymentesen és mihamarabb sor kerülhet a tömeges védőoltásra. Vigyázzunk tehát magunkra, vigyázzunk egymásra! Apropó, tudja-e valaki, hova tűnt el életünkből az igazi, kedélyfenntartó, minőségi humor?
