Hiába keresem az 1990. február 10-i marosvásárhelyi gyertyás, könyves tüntetés nyomait a jeles napok naptári eseménysorában, nem találom. Ezek szerint mégsem volt valami földrengető megmozdulás, noha mi akkor úgy éreztük, ilyen történés részesei vagyunk. A félreértést elkerülendő, sietek pontosítani: a fejedelmi többes nem a jegyzetíró elfogultságából fakad, a „mi” Vásárhely és környéke magyarságára értendő. Meggyőződésem, hogy az a százezer, szűkebb becslés szerint hetvenezer ember, aki azon a napon az anyanyelven zajló oktatás, a korlátozások nélküli magyarnyelv-használat érdekében felvonult, egyöntetűen élete egyik legfelemelőbb élményeként élte meg az eseményt. Az összetartozás és az ebből fakadó erő érzése talán soha nem volt annyira érzékelhető, mint akkor. Függetlenül attól, hogy a várost átszelő, némán kígyózó körmenet bekerült-e a kalendáriumokba vagy sem. Nézem a harmincegy éve készült fotókat, meghatott, elszánt, gondolatokba mélyedt arcokat, csillogó, könnyes tekinteteket látni, és ami még lényegesebb, sok derűs, mosolygó, bizakodó, vidám kifejezést. Aligha gondolt valaki is arra, ami azután következett. Vagy arra, ami azóta sem vált be az elvárásokból. És bizonyára az sem fordult meg senki fejében, hogy akkora és olyan egységes magyar tömeg, mint az volt, többé már sohasem mozgósítható tájainkon. Pesszimista lennék? Nem. A prózai, illetve inkább drámai valóság mondatja ezt velem. Ne a járványhelyzetre értsük a helyzetértékelést. Nyilván az is hosszú ideig ellehetetleníti a tömeges megnyilatkozásokat, de én most az eltelt három évtized realitásaira, a társadalom, a közélet, a közhangulat változásaira, változtathatatlanságaira célzok. Elég, ha csak egy olyan kisebb kaliberű tényre hivatkozom, hogy az iskolák minapi újranyitásának kavargó katyvaszában a Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnak azért kell fellépnie, hogy a magyar oktatási intézményekben helyezzék ki a tanulókat magyar nyelven is tájékoztató fertőzésmegelőző feliratokat. Szülői jelzések nyomán fordulnak az oktatási minisztériumhoz és a megyei tanfelügyelőségekhez. Persze a szülői észrevételek, elvárások sem egységesek. Ki ezt szeretné, ki mást akar. Az sem mondható el, hogy mindenki egyértelműen az iskolalátogatás vagy az online oktatás híve lenne. De miben van teljes egyetértés manapság?! Aki nyomon követi a médiát, az érzékeli, micsoda széthúzás, véleménykülönbség van az emberek, embercsoportok között, mennyi indulat feszül, és kész robbanni a különféle társadalmakban. Hogy számíthatnánk ma már olyan hihetetlen összefogásra, mint 90-ben? Az akkori időjárás különben nem sokban különbözött a mostanitól. Akkor sem volt hó, a hőmérséklet is inkább tavaszias volt, mint téli. De dolgozott bennünk a megújulás, a tenni akarás, a reményteljes új kezdet heve. És csak kevesen voltak, akik úgy gondolták, leplezniük kell saját arcukat. Ma majdnem mindenki álarcot visel, és most nem a járvány miatt kötelező maszkokra hivatkozom, hanem arra, hogy sokan elrejtik valódi énjüket, újra egyre elterjedtebb a képmutatás. Kiveszett belőlünk a lelkesedés, pöffeszkedik az önös érdek, ugrásra kész a félelem, bár egyelőre még erőteljesebb a közöny. Ami legalább annyira rossz és káros, mint az előbbi. Az idő viszont megy a maga útján. A mai már az új év 41. napja. Rövidesen a farsangot is temetjük. Február, hol a nyár? (N. M. K.)
