Fogytán a türelem? Nagyon úgy tűnik, és nem csak itt, szerte az egész világon. A bezártság, a megszorítások mind többfelé váltanak ki tiltakozást. Pedig már felcsillant a remény, hogy nem kell sokat várni a járvány megfékezésére, pár hónap múlva sokfelé éreztetheti hatását a tömeges védőoltás. De túl hosszúra nyúlt a covidos év, és egyre inkább az a benyomásunk, hogy sosem lesz vége. Sajnos attól sem, ha a tagadás, az engedetlenség, az önfejűség, az önzés kerekedik felül, és anarchia szorítja háttérbe a védekezés logikáját. Országos szinten ez épp úgy érvényes, mint helyi vonatkozásban. A múlt hét végén azzal volt tele a média, hogy Bukarestben és az ország több városában tüntettek a járványügyi megszorítások ellenzői, azokkal az élen, akik tagadják a vírus, a pandémia létezését. Legvehemensebbek a szélsőséges pártok, tömörülések hangadói voltak, mindenekelőtt a minden és mindenki ellen kirohanó, hírhedt parlamenti cáca. Pontosan nem derült ki, valójában mit akarnak, azzal viszont, hogy többségük nem viselt maszkot, és hosszú időn keresztül szoros tömegben tartózkodtak, könnyen előidézhettek újabb fertőzéseket. A naponta közzétett adatokból látható, hogy folyamatosan növekszik a fertőzési hullám, csődöt mond a kórházi ellátás, arat a halál. Tudjuk, régi tapasztalat ez mifelénk, nem árt, ha a társadalom, az ország ügyeinek irányítóira nyomás nehezedik, olyankor igyekeznek jobban, lelkiismeretesebben teljesíteni a feladatukat, de az említett tiltakozó akciók azokat az intézkedéseket próbálják gyengíteni, amelyek a lakosság védelmét szolgálják. Ilyesmi nélkül sem rózsás a helyzet, az emberek különösebb biztatás nélkül is lazítanak a védekezésen, gyengülnek az önvédelmi reflexeink. Nem szervezete senki, mégis zsúfolásig teltek szombaton, vasárnap a hegyi üdülőtelepek, síközpontok. Százak, ezrek feledték a szabályokat, egymás nyakába lihegve vártak a sífelvonóknál, ettek, ittak a parkolókban, örültek a télbe öltözött tavasznak. Vasárnap a marosvásárhelyi Somostető olyan volt, mint majáliskor, akárha felvonulni indult volna a nép. De legalább majdnem mindenki maszkot hordott. Hogyan alakulnak a dolgok a továbbiakban? Legtöbbször nem úgy, ahogy elvárnánk. A jól indult oltási kampány is lelassult, hol ez, hol az iktat be új akadályokat. A krónikusan gyengélkedő egészségügy sem bírja a terhelést. Pedig az orvosok, asszisztensek, mindazok döntő hányada, akik ezt a nagyon felelősségteljes és megterhelő munkát végzik, maximálisan teljesít. Sajnos nincsenek elegen. Értük, a segítőkért és azok emlékére, akiken már nem segíthettek, ma délben egyperces néma csendakciót tartanak számos ország nagyvárosaiban. Gyakorlati haszna aligha lesz ennek a kezdeményezésnek, de hátha néhány olyan embert is elgondolkoztat ez a figyelmeztetés, aki semmibe veszi a járványt és az ellene folytatott elkeseredett küzdelmet.
Amúgy rossz ómen jegyében rögzült a mai nap a kalendáriumba. Az Egészségügyi Világszervezet 1982-ben a tuberkulózis világnapjává nyilvánította március 24-ét. Bajból, betegségből, gondokból annyi van ezen a földön, hogy ha csak ezekből választanának megemlékeznivalót vagy nevezetességet, akkor is kevés lenne rá az esztendő 365 napja. Ezért is beszélhetünk egy-egy dátumon több világnapról is. Ma például, ha nem tudnák, a miniszoknya világnapját ünnepeljük. Sokkal jobb erre gondolni, mint az előbbire. Mary Quant ötlete volt, hamar divattá vált a múlt század hatvanas éveiben, rangos kitüntetést kapott érte a merész londoni butiktulajdonos II. Erzsébet királynőtől. Divatban marad az idén is? Nincs miért kételkednünk benne. A jónak a legelvetemültebb divatdiktátorok sem lehetnek elrontói. De erről rövidesen megbizonyosodhatunk, hiszen a tavaszi felmelegedés már ott robog a kanyarban. Ismerik a szlogent?„Ha hosszú a maszkod, rövidítsd szoknyádat!” Megfontolandó tanács. És nem kerül semmibe.
