Mostanában folyton csak búcsúzunk. Sorra hagynak itt értékes embereink, sok mindent tapasztalt, megannyi sorsfordulót átélt öregeink, viszik magukkal tudásukat, emlékeiket, történelmi, társadalmi kataklizmák, természeti katasztrófák, egyéni megpróbáltatások szabta életük tanulságait. Vajon mindent megtudtunk tőlük, amit kellett? Faggattuk-e őket eleget, megkérdeztük-e mindazt, amit csak ők tudhattak? Eléggé fontosnak tartottuk átgondolni, hasznosítani azt, amit tőlük hallhattunk? Ön is tudja, kedves olvasó, költőiek a kérdések, bizony nem figyel(t)ünk eléggé a fogyatkozó, eltűnő idős nemzedékre. Pedig bőven volna megszívlelni való mindabból, amit hosszú és nehéz évtizedeken át megtapasztaltak, és abból életbölcsességként az utánuk jövőknek továbbadtak volna. Ez generációról generációra valahogy elmaradt. És attól félek, ez az alapállás a továbbiakban sem változik. Kár. A napokban Marosvásárhely egyik legismertebb polgára, Krón Ernő hunyt el. Nem érte meg a százat, mint ahogy remélte, reméltük, de korosztályában így is már majdhogynem egyedülálló volt. Szerencsére eléggé a közfigyelem középpontjában állt. A média időről időre felfedezte, újfent rácsodálkozott, meséltette, örült kedélyének, vitalitásának. Ő pedig szívesen mesélt felmenőiről, ismertette könyves mestersége fortélyait, nem titkolta talentumait, példát adott emberi tartásból, gondok közt is fenntartható életkedvből. Magam is gyakran szólaltattam meg, nemcsak könyvkötészeti mestermunkái, páratlan berendezésű, hagyomány-őrző műhelye bemutatása sarkallt, hanem akkor is gondoltam rá, amikor a bábszínház történetéről írtam könyvet, vagy amikor a Marosvásárhelyi Rádió gyermekműsorának rádiójátékai kerültek terítékre, hiszen azoknak is egyik fontos szereplője volt. Mindig érzékelhettem, hogy „feldobta” a jól végzett munka öröme. Ezért is hiszem, hogy nyugodt lesz a pihenése. Amikor az ember úgy érzi, hogy élete sodrában mindig az elvárások szintjén próbált helytállni, gondok közt is képes békésen együtt élni önmagával. Erről emlékező véndiákok érettségi találkozóin is mindegyre meggyőződhettem, a hivatalosabb felszólalásokon éppúgy, mint a baráti kvaterkázások idején. A minap is megfogalmazódott bennem ez a gondolat, amikor egykori nagyenyedi osztálytársaimmal ünnepeltük ballagásunk hatvanadik évfordulóját. A 42 végzősből 11 volt jelen. Sok ez? Kevés? Ki tudja? Nosztalgiáztunk, mint mindig, örültünk az együttlétnek. Egyáltalán A Létnek, hiszen volt, akit a Covid–19 vitt el, volt, akit az, hogy a járvány miatt elmaradt a szakkezelése. De persze az is győzelemnek számított, hogy a tavalyi kényszerszünet után a találkozót megrendezhettük. Lehet, hogy bennünk, enyedi végzettekben elevenebb a tenni akarás kényszere, gyakrabban felsejlik az iskolaalapító fejedelem jelszava? Nem adhatok erre biztos választ, de szeretném hinni, hogy kétséges helyzetekben sokunkat ez vezérel: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Ez a vezérelv a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium véndiákjainak díszes Aranykönyvében is benne van. Számos más nagyszerű gondolattal, önvallomással együtt. Nem tudom, hányadik a sorban ez a vaskos kézírásos kötet. A jövőre 400 éves alma mater történetében számos ilyen összeállítás születhetett. Ez, amelyet nagy érdeklődéssel forgattam, 2017-től őrzi a véndiákok gondolatait, aláírásait. 54 találkozó emlékét rögzíti, a miénk volt az 55. Két olyan beírást is találtam benne, amely 65 éves összejövetelről szólt. Azok is azt tükrözik, hogy öreg diák nem vén diák. És van, amit tanulni lehet tőlük.
