Hatvannégy éve ezen a napon, szeptember 8-án avatták fel Marosvásárhelyen a két Bolyai szobrát, Izsák Márton és Csorvássy István impozáns alkotását, amely azóta a Bolyai téren a városukhoz igazán ragaszkodó vásárhelyiek egyfajta zarándokhelye lett. Nincs olyan fontos közösségi esemény, amelyhez valamiképpen nem próbálnák ezt az identitásőrző emlékművet is hozzákapcsolni. A tanévkezdés, a ballagás, a véndiák-találkozók résztvevői talán nem is tudják anélkül elképzelni ünnepi eseményeiket, hogy a szobornál ne tisztelegnének. Hónapokkal ezelőtt nagy lepellel fedték le a Bolyai líceum, a Kollégium felújítás alatt álló épületét, hogy az ott zajló munkálatok a járókelőket ne zavarják, de biztosak lehetünk, hogy az évkezdés virágai ezúttal is oda kerülnek majd a két tudós kőalakjához. Az emlékmű leleplezésére az egykori református tanintézet 400. évfordulója alkalmából került sor, most ismét jelentős jubileumra készül a Kollégium. Ilyenkor óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés: ment-e tudós fiai által a világ elébb? Ment, hogyne ment volna! És utóbb a tudással itt felruházott tanulólányok, kiváló későbbi szakemberek is számottevően hozzájárultak a nagy elődök eredményeinek gyarapításához. De persze, ha a költő a könyvek világmegváltó szerepét megkérdőjelezhette, magunknak is körültekintőbbnek kell lennünk az iskolák hatékonyságának kérdésében. Annál is inkább, mivel a mai dátumot az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napjaként is számontartják. Az UNESCO már 1965-ben jónak látta a szeptember 8-i világnappal figyelmeztetni az emberiséget egyik legfontosabb ténykedése, lételeme, az oktatás kudarcaira. Arra például, hogy zseniinek korszakos, nagy vívmányai dacára, hatalmas tömegek maradtak írástudatlanok szerte a nagyvilágban, és sokfelé továbbra is vészesen bővül az írni-olvasni nem tudók tábora. Romániában sincs ez másképp. Sőt! Mintha a köznapi életben a helyzet rosszabbodását tapasztalnánk. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának 1,33 százaléka volt írástudatlan, vagyis mintegy negyedmillió polgár nem tudott írni, olvasni. Kíváncsi vagyok, milyen adatokat dob fel a közelgő népszámlálás statisztikája. Aligha adnak majd optimizmusra okot. Az sem vigasztaló, hogy a nemzetközi felmérések szerint az emberiség 16 százaléka írástudatlan. És mégis létezik. De hogyan?! És hol? A valóság különben is sokkal sokrétűbb, mint ahogy a statisztikai adatok mutatják. Mert a funkcionális analfabetizmus reális mutatóit ritkán mérik, s ha szóba kerül is, többnyire átsiklanak fölötte. Ez a fogalom nem olyan rég került a köztudatba, és azokra mondják, hogy funkcionális analfabéták, akik valamennyire tudnak írni-olvasni, de nem értik az olvasottakat. A nemzetközi felmérések, ilyen-olyan tesztek kimutatták, hogy Romániában kétszer annyi funkcionális analfabéta van, mint az Európai Unió átlagában. Vigyázat! A funkcionálist ne hozzuk párhuzamba a funkcióval. Akkor sem, ha utóbbiakra sokan azt mondják, nem értik a leírtakat, olvasottakat. Dehogynem! Legfennebb nem akarják érteni! De hagyjuk a politikát! Ha ez egyáltalán lehetséges. Mert ha azt mondom, hogy újabb felmérések alapján kiderült, a honi tanulók 40 százaléka a funkcionális analfabéták kategóriájába sorolható, egyből rám szólhatnak valahonnan, hogy politizálok. És itt meg sem állhatok, hiszen a gondolat önkéntelenül folytatódik: mi lesz ebből, ha az esetleges újabb járványhullám miatt újra megszakad a hagyományos iskolába járás?! Ne fessük az ördögöt a falra! Anélkül is van elég belőlük. Még akkor is, ha minden irányból válság fojtogat. Vagy éppen azért?
Ui. Két héttel ezelőtt Bernády Györgyék utolsó szobalánya, a székelyberei származású Tőkés Krisztina halála alkalmából megjelentetett méltató jegyzetemben egy helyen tévesen írtam az elhunyt nevét. Sajnálom. Elnézést kérek az elírásért az érintettektől.
