A járványt felülírta a háború, a rosszat a nagyobb rossz. Jöhet rosszabb is: ha a kettő együtt kezd tombolni, ami egyáltalán nem lehetetlen, sőt! A koronavírust övező közérdeklődés nyilvánvalóan lanyhult, sokkal koncentráltabb a háborús veszélyre, az orosz agresszióra és fenyegetésekre, az ukrajnaiak menekültáradatára fordított figyelem. A pandémiára vonatkozó adatok hirtelen javulást kezdtek mutatni, de attól tartok, ez inkább annak tulajdonítható, hogy országszerte kevesebbet tesztelnek, mint korábban. Bár ne így lenne, és hamar kiderülne, fölöslegesek az aggodalmaim, a realitást tükrözik a mutatók. De nehezen hihető, hogy a tömeges mobilitás ne terjesztené a Covidot is, és magától eltűnne megannyi fertőzésgóc. Hogy tűnne el, ha a honi vírustagadók képesek voltak olyan erős hatást gyakorolni a közvéleményre, hogy az egészségügy vezetői ma már arra panaszkodnak, sok szülő a gyerekek hagyományos védőoltásába sem adja beleegyezését. Ennek következtében ismét vészesen terjedni kezdett Romániában a tébécé, a kanyaró, a skarlát, a diftéria, a járványos gyermekbénulás. De ne legyek vészmadár, jobb, ha kétszer is átgondolom, miképpen fogalmazok, nehogy észrevétlenül rám is hatással legyen a sok borzalom, s megbénítsanak a kerengő rémhírek. A hírcsatornák folyamatos hírözöne, ukrajnai helyszíni tudósításai annyira töményen taglalják az eseményeket, hogy a jegyzetíró meg sem próbálhat lépést tartani velük. Általánosabb benyomásokról szólhatok csupán, azok is kimondottan nyugtalanítók, hiszen ha a szomszédságunkban bekövetkezett borzalmak első napjaiban nálunk nem is igen érzékelhettünk változást, azok sajnos előbb-utóbb bekövetkeznek. Putyin és hadi gépezete tragédiát, hatalmas veszteségeket okozhat az egész világnak. Hogyha nem terjednek tovább a harcok, akkor is. De mitől lehetnénk optimisták, ha a világhelyzet olyan, amilyen? És miképpen őrizzük meg kedélyünket, ha körülöttünk teljében az abszurditás? Jó azoknak, akik azt hiszik, nincsenek kétségeik, mindent tudnak, mindenről jól informáltak, határozott és cáfolhatatlan véleményük van, és mindenkinél okosabbnak tartják magukat. Tényleg jó nekik? Azt hiszem, önmagukat is próbálják megtéveszteni, valahol legbelül a kételyeik ott motoszkálnak ugrásra készen. De a szerepjátszás kényszere erőteljesebb, az ilyen megnyilatkozók azt szeretnék elhitetni, hogy csalhatatlanok. A világháló közösségi oldalai hemzsegnek a tévedhetetlen kommentároktól, helyzetelemzésektől, eltántoríthatatlan véleményektől. Úgy tűnik, újra aktivizálódtak a fizetett véleményformálók, nagyüzemben írnak, nyilatkoznak a megmondóemberek, egymásnak ugranak a Putyin-imádók és az ukránpártiak, forr, buzog, bugyog a gyűlölködés, egyre elviselhetetlenebb a közhangulat, csúcsra hág az intolerancia. És ez semmi jóra nem vezet. Sőt talán ez az emberiség egyik legkárosabb rákfenéje. Persze közben azért próbáljuk élni a megszokott életünket. A múlt hét végén például nagyon sokfelé eltemették a farsangot, volt móka, nevetés, evés, ivás, tánc, ének, ahogy az elődeink reánk hagyták. A szokásrendet nagy kár lenne felborítani. Tegnap azonban a húshagyókedd már figyelmeztetett: nagyböjt következik. Hamvazószerda milyen meglepetést tartogat az emberiség számára?
Ahol lennie kellene, ott nyomát sem lelni bűnbánatnak. A napokban még úgy éreztük, gondtalanul alakoskodhatunk, Kijev tőlünk nagyon távol van. Vajon mekkora távolság tekinthető megnyugtatónak a mai világban? Három és fél évtizeddel ezelőtt Csernobil nem volt túl messze. Úgy látszik, hamuból soha nincs elég.
