Ha visszagondolok, márciusban mindig volt valami a levegőben. Valamilyen meghatározhatatlan érzés, egyfajta feszültség, ami talán nem is tudatosult az emberben, mégis várakozásként meghúzódott bennünk valahol. A tavasz eljövetelét, a megújulás folyamatát is érezteti ez a hónap, de nem csak ez táplálja a belső nyugtalanságot. Van benne valami, ami összefügghet a nevével. Marstól, a háború római istenétől kapta. És akkor ez azt jelenti, hogy automatikusan a háborús jelleget is örökölte tőle? Valószínűleg sántikál a gondolatmenetem, én is, mint annyian mások, csalhatatlan elméleteket próbálok felvázolni. Elfogadom, ha rám olvassa ezt valaki. De a nyugtalanságom attól még nem múlik el. Most éppen egy igazi háború okozza, vagy, ahogy a kirobbantói nevezik, az oroszok indította „különleges katonai művelet”, amely, ha egyelőre még nem is egyetemesen végzetes, megrengeti a világot. És mintha egyáltalán nem akarna vége szakadni. Nálunk nincsenek harcok, az igaz, de a háború következményei egyre érezhetőbbek lesznek itt is. Arra viszont alkalmas a tragikus hadi állapot, hogy a nagy országos figyelmet elterelje az ilyenkor mindig előtérbe kerülő „magyar ügyről”, a ’48-as ünnepléseinkkor mindig csúcsra járó, szélsőségesen provokatív megnyilatkozásokról. Ennek azonban, mármint a háborúnak, agressziónak, mindenkire nézve túl nagy az ára. Persze adott jelre a közösségünket érintő vádaskodások is akármikor előkerülhetnek, Marosvásárhelyen az ilyesminek komoly hagyományai vannak, de eddig békésen, csendesen, jó hangulatban teltek a március 15-i események. Sok ötletes, tanulságos, szórakoztató rendezvény zajlott az elmúlt pár napban, kicsik, nagyok találhattak kedvükre való programot, múltidéző, jelenünkbe ágyazódó közös vagy egyéni programot. A belső ellenségeskedés, a különböző pártállások egymást teljességgel elutasító szembenállása sajnos most sem tűnt el, ennek ellenére jóravaló napok voltak ezek. A kulturális, művészeti megnyilvánulások kínálata is kellően gazdag és változatos. Színházi bemutatók, különleges koncertek, könyvbemutatók, kiállítások hívogatták a közönséget. Mindenki igyekezett kihasználni, hogy végre megszüntették a járványügyi megszorításokat. Nyilván a nagy nyitásnak is meglehet a káros következménye, egyelőre azonban örüljünk a lehetőségnek, népesítsük be újra a kulturális tereket. Igazán sokan lehetnek, akik erre vártak. Ez olyan „csodákat” is produkált, hogy nemcsak benzinért, olajért, útlevélért, jódért ölte egymást elképesztő sorokban a nép, hanem azon is ámulhatott a média, hogy Sepsiszentgyörgyön színházjegyért alakult ki hosszú sor a nyitás napján. A hiánypánik okozta roham különben hullámokban lepi meg a kereskedőket és ellátóikat. Akárha ez is irányított jelenség lenne. Valakiknek biztos sok hasznot hajt ez is. De ez már egy másik téma. Mi, kisjátékosok csupán tippelhetünk, legközelebb mi válik hiánycikké. Romániában még nincs akkora hagyománya a tippjátéknak, fogadásnak, mint többfelé másutt, különben valamelyik fogadási iroda már itt is bevezette volna a lehetőséget, hogy erre is fogadjunk. Mert ilyen vonatkozásban mindig van ugrásra kész vevőközönség tájainkon is. Elvégre hol vitték még ennyire tökélyre az „itt a piros, hol a piros?!” illetve az „alba-neagra” szerencsejátékot? Tőlem ez távol áll, ahogy mondani szokás, engem ez nem melegít. Viszont pártolom a tradíciót, ezért is szólítom március urait: Sándor, József, Benedek, zsákkal hozzátok a meleget!
