Húsvét negyednapján az jutott eszembe, a sok hamis hírből melyiket veszem be. Hogy negyednapi jellegzetes foglalatosság van-e a népi szokásrendben, azt nem tudom, de hogy a fake news, a mind zavarosabb és koszosabb álhírhalmaz továbbra is eláraszt, az nem kérdés. Eldönthetem magamban, hogy ezt vagy azt a bombahírként tálalt „szenzációt” hiszem vagy nem hiszem el, de végül is nem kérdőjelezhetek meg minden kétkedést keltő publikációt, kénytelen vagyok a médiában közzétett és felturbózva terjengő események, jelenségek, leleplezések, feltételezések bizonyos hányadát valóságként kezelni. Van, aki mindent elfogad, vannak, akik mindent elvetnek, de emiatt is nagy a zűrzavar a fejekben, amit a közösségi média aggasztóan, de hűen tükröz. És a politika sokoldalúan ki is aknázza. Gyanúm szerint nagyobb részét ő maga produkálja. Noha az is lehet, hogy időnként több tudatosságot tulajdonítunk neki, mint amennyire valójában képes. Tény viszont, hogy úgy érezhetjük, az év eltelt több mint száz napja (!) alatt annyi ilyesmivel bombázták tudatunkat, mint eddig még soha. Persze mindenki jól informáltnak, véleményformáláskor csalhatatlannak tartja magát, a kiszivárogtatott dokumentumok, a kérdő formába öltöztetett kijelentések, bizonytalan megfogalmazások, az ilyen-olyan sejtetések, féligazságok, hatásvadász címek, kétértelmű kijelentések, konkrétumok nélküli vádaskodások információival felvértezve érdekesebbnek tűnhetnek szavaink, jelentősebb véleményvezérnek látszunk mi magunk. Az, hogy ez még inkább fokozza az általános tudatkáoszt, kit érdekel?! Ha nem tekintjük költőinek a kérdést, egyszerű a válasz: a rémhírek kiagyalóit, kezdeményezőit, széleskörű terjesztőit. Azok az esetek többségében a háttérben maradnak. Néha nem, hiszen adott esetben abból is hasznot húzhatnak, ha az a benyomás, hogy jó szándék áll a nyilvánosságra hozatal mögött. Ilyen értelemben is minden vitatható. A pentagonos dokumentumok kiszivárogtatása éppúgy, mint az orosz, illetve az ukrán háborús jelentések feltupírozott adathalmaza, a kínai katonai erőfitogtatás, az atomfegyverzettel való észak-koreai fenyegetőzés, vagy itthon például az elvadult auros vezérprovokátor állítólagos orosz kapcsolata, és így tovább.
Könnyű manapság csalni, hamisítani éppen amiatt, hogy a köztudat ilyen szempontból is annyira meg van bolondítva. Ebben a mind tökéletesebb mesterséges intelligencia (rövidítve MI vagy angolul AI) is egyre nagyobb szerepet játszik. Ha jól kérdezünk, ha kellő alapossággal kérünk tőle dolgokat, ha körültekintően irányítjuk, igazán sok mindenre alkalmas. Még olyan locsolóverseket is olvastam, amelyeket vele költettek a minap. Azoknál egyelőre mi, emberek jobbakat, szellemesebbeket tudunk írni. Ki tudja, meddig. De ha képet, hangot, videót kell kreálni, egy bizonyos személy ismertetőjegyeit kell másvalakire egyéníteni, tévében, filmen elhitetni, hogy ez az, akire gondolunk, abban a MI tényleg kiváló, már-már csalhatatlan. A deepfake (magyarítva: mélyhamisítás) technikát vagy algoritmust mind gyakrabban alkalmazzák a médiában, filmiparban, ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni igazi és hamisítvány között. A paparazzik kénytelenek lesznek más mesterséget keresni, elavul a lesipuskás fotózásuk, a gép a leglehetetlenebb helyzetekbe képes belehamisítani akárkit. E kényes lehetőség veszélye annyira reálissá vált, hogy a romániai honatyák egy csoportja már törvénytervezetet dolgozott ki a deepfake alkalmazásának szabályozására.
Ma különben az űrhajózás világnapja van. 1961-ben ezen a napon állították az első embert szállító űrhajót Föld körüli pályára. Vajon? Igaz volt-e a Gagarin-történet? A kétely azóta is többször felmerült a közvéleményben. Ahogy az amerikaiak Holdra szállásával kapcsolatban is számtalanszor. Pedig a hamisító eljárások akkoriban még eléggé gyerekcipőben jártak. De sokszor nem is kell különösebb technika ahhoz, hogy elhintsük a kétkedés magját. A furfangos ész, a nyelvi lelemény könnyen kétértelművé tehet akármit. Hirtelen egy klasszikus példa jut erről eszembe: Megölte a menyét! Önnek erről mit sugall a fantáziája, kedves olvasó?
