A primár új ruhája… Ha heti jegyzetemnek nem lenne jól bejáratott rovatcíme, ezt helyezhetném mai írásom fölé. Andersentől, a nagy dán meseírótól kölcsönöztem kissé elferdítve, de Andersen meghalt, mese nincs. Az ő meséje, A császár új ruhája arról szól, hogy a hiú császárnak, aki imádta a szép ruhákat, és mindennap másba öltözött, két furfangos csaló, aki takácsnak adta ki magát, felajánlotta, hogy olyan kelmét sző neki, aminek nemcsak páratlanul szép a színe és a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is, láthatatlanná válik azok előtt, akik méltatlanok a tisztségükre, butaságuk, hitványságuk, más rossz tulajdonságuk miatt alkalmatlanok a hivatalukra. A császár (tetszés szerint király, elnök, kormányfő, más körülrajongott despota is lehet) ráharap a csalira, megrendeli a kelmét. Telik az idő, a takácsok dolgoznak, de a kelme késik. Egymást érik a türelmetlen vezér küldte tisztségviselők, azok csak a szövőszéknél tüsténkedő takácsokat látják, de egyikük sem meri bevallani, hogy a szövet számukra láthatatlan, mert akkor kiderülne, hogy… Végül a császár maga megy szemlére. És ő sem lát semmit. Ilyesmi szóba sem kerülhet, nyilván kijelenti, hogy tetszik neki a kelme, és megrendeli a ruhát. A nem létező anyagból azt el is készítik a hamis takácsok. A nagy művet pedig ünnepélyesen be is kell mutatni az alattvalóknak. Nagy csinnadrattával össze is gyűjtik a sokaságot. Mindenki hajbókol, a császár dölyfösen, bájologva vonul végig a szemének hinni nem akaró népe előtt, mígnem egy ártatlan kisgyerek önfeledten fel nem kiált: a fenség meztelen! Ennyi a történet dióhéjban, Andersen meséjének elterjedése óta a gyerekszáj kimondta igazság jelképes mondásként éli a maga külön életét. Ha elhangzik, hogy a király meztelen, tudjuk, mire kell érteni.
Az én mai sztorim nem mese. Múlt hét végi realitás, hogy az egykori marosvásárhelyi primár, az impériumváltás után kétszer is polgármesterré kinevezett Emil Dandea bronzszobra megújulva csillog-villog a napfényben a városháza és a kiskatedrális előtt. Hírértéke van a megújulásnak, normális körülmények között és boldogabb helyeken már nem biztos, hogy jegyzetírásra késztetne egy újságírót. Engem viszont meglepett, amikor megláttam, hogy két ember dolgozik a kis állvánnyal körbevett egész alakos szobron, tisztítják, újrafestik, patinázzák, noha tudtommal sem kerek évforduló, sem más protokolláris alkalom nincs a láthatáron. A szobrokat mifelénk sok hercehurca után avatni, netalán utóbb ledönteni, lemázolni, beolvasztani szokták. Vagy akadályozni felállításukat, ha valamiért nem értenek egyet létrehozásukkal. Mint ahogy a maga idejében Dandea is iparkodott közbelépni, ha magyar jellegű emlékmű elhelyezésének ötlete merült fel Vásárhelyen. Ahol – mint tapasztalhattuk – karbantartani, gondozni, a külső behatásoktól óvni a köztéri alkotásokat csak igen kivételes esetekben próbálkoznak. Pedig volna miért. A légszennyezés folyamatos, a madarak pedig valamilyen szemérmetlen belső ösztöntől vezérelve, nagy élvezettel pottyantanak a megmintázott alakok, személyiségek fejére, vállára, akármijére. Mindig így van, szét lehet nézni a köztereken. Már amennyiben látszanak az emlékművek, és nem lombok fedezékében húzzák meg magukat. Koszorúzáskor is előfordult nemegyszer, hogy erre az alkalomra sem távolították el a madárpiszkot a köztéri műről. A média ismételt jelzése sem volt hatásos ebben a vonatkozásban. Úgy látszik, nagy nyűg a szoborgondozás. Annyi egyéb gond, tennivaló szoríthatja háttérbe ezt a jelentéktelennek tartott jelenséget. De azért mégis, ennek is lehetne gazdája. Erre-arra utazgatva láttam többfelé, hogy jelzik, kik vállalták fel az emlékművek gondozását. Persze az ilyesmi megszervezése, nyomon követése is valaki(k)nek kiosztott, ellenőrzött feladata kell hogy legyen a városgazdák csapatából.
Tudom, a kulturális jellegű kiadásokra ezután még nehezebb idők következnek, az országos megszorítások újra e téren szűkítik le a legdrasztikusabban a helyi önkormányzatok pénzügyi kereteit. A kulturális élet hívei, képviselői éppen a napokban indított tiltakozáshullámmal próbálják megállítani e szándék megvalósítását. Különféle tiltakozások, petíciók igyekeznek jobb belátásra bírni a legfelsőbb vezetést. Ezért is csodálkoztam, amikor észrevettem a főtéri szoborfinomítást. Erre is futja az önkormányzatnak? Utólag megtudtam, a szobrász maga kezdeményezte az akciót, a munkálat kiadásait is maga állta. Dicséretes gesztus, de nem mindenik művész engedhet meg magának ilyesmit. Ha alkotókról, művészekről van szó, az állam egyáltalán nem bőkezű. Emil Dandea szerencsés volt. Igényes, a saját alkotását megbecsülő, tehetős szobrász adott bronzformát neki. A továbbiakban viszont aligha várható, hogy a szoborgondozásba is bekapcsolódik. Ha egyáltalán lesz ilyen. Tisztítanivaló holtbiztos akad. Az elszaporodó madárállomány gondoskodik róla. Ebben Vásárhely biztos nem szenved hiányt a jövőben sem. Szálldosnak majd galambok, röpköd sok csókaraj, tojnak a verebek is. Sirály!
