A fotó mindent visz. Vagy majdnem mindent. Legalábbis ez lehet a benyomásunk, mióta a legszegényebbnek tűnő emberek is képesek váratlanul előrántani az okostelefont, és kortól, nemtől, társadalmi kategóriától függetlenül rögzítenek vele valamit. Leggyakrabban önmagukat fotózzák. Egy rendhagyó szelfiért sokan akár az életüket is képesek kockáztatni. Tény, hogy ki nem fogyunk a fotókiállításokból, és mindig, mindenütt nagy a fotótárlatok közönsége. Marosvásárhelyen például jelenleg is a székelyföldi fotóklubok közös kiállítása vonzza a nézőket a várudvaron. A lehető leghálásabb témára, a nőkre fókuszál. A Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában kialakított galériában csupán egy elhivatott közösség, a Marx József Fotóklub teszi ugyanezt, nem kisebb kifejezőerővel és odaadással. Tényleg kimeríthetetlen fotós téma ez, akár világhírűvé is lehet válni általa. Nemrég rangos budapesti rendezvények erősítették meg ezt a meggyőződésemet. A Szépművészeti Múzeumban a Kertész, Moholy-Nagy, Capa… Magyar fotóművészek Amerikában (1918–1989) című tárlat, a Műcsarnokban a Női fókusz címmel öt nemzetközileg is kiemelkedő fotóművésznőt felsorakoztató kiállítás szólítja meg az érdeklődőket. Mindkettő lenyűgözi a közönséget, az előbbi méreteiben, magyar vonatkozásaiban gazdagabb, hatásosabb. Tartós és mélyreható az élmény, amit a Szépművészetiben összehoztak: 32 alkotó több mint 170 képe érzékelteti azt a sokféleséget és különlegességet, eredetiséget és kivételes látásmódot, amivel a földgolyó minden tájára s főleg Amerikába szétszóródott kiváló fotósok ámulatba ejtették a világot, jelentősen hozzájárulva a modern fotóművészet robbanásszerű felvirágzásához. Többük, például André Kertész, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton, Robert Capa, Kepes György neve közszájon forog, de sokan közülük mifelénk kevésbé ismertek, pedig ők is sok viszonylatban hatottak a fotográfia élvonalára. Néhány közülük Erdélyben született, Munkácsi Kolozsváron, a Marilyn Monroe-t felfedező Dienes Andor (André de Dienes) a háromszéki Ikafalván, Berkó Ferenc Nagyváradon. Csak éppen a hírük valamiért nem terjedt el kellőképpen a szülőföldön. Talán amiatt, mert elangolosított, idegen néven futottak be, váltak közismertté valamelyik világvárosban. Berlinben, Párizsban, New Yorkban, Chicagóban, Hollywoodban. Ha nagy fotográfussá kívánsz válni – olvasható az erre vonatkozó Robert Capa-gondolat a tárlat dokumentumanyagában –, „nem elég a tehetség, magyarnak is kell lenni”. A Coronet fotómagazin pedig 1937-ben jelentette ki, hogy „úgy tűnik, a legjobb fotográfusok mind Magyarországon születnek”.
Miközben a fennforgó számos fotós kiválóságról az amerikai közvélemény nem is tudta, hogy magyar. A hollywoodi álomgyárban viszont nem csak a filmvilág nagyjait övezte példátlan elismerés, az amerikai magyar fotográfusokat is legendaként tisztelték. A Szépművészeti Múzeum kiállítása kétségtelenül a budapesti tavaszi fotófesztivál egyik legfontosabb eseménye. Ilyen átfogó tárlaton még sohasem vitték közönség elé az AEÁ-ba kivándorolt magyar származású fotósok munkáit. Igazán értékes gyűjteményről beszélünk, remélhetőleg sok erdélyi művészetkedvelő is megnézi még a nyár folyamán. Ez a kiállítás is jól jelzi, a fotográfia olyan szintre jutott, hogy kiérdemli a legrangosabb múzeumokban, galériákban való bemutatását. A különböző aukciókon is mind elevenebb az érdeklődés iránta. Így nincs semmi meglepő abban, hogy a kiállítás áprilisi megnyitóján bejelentették, jövőre a Városliget szélén felavatják a Nemzeti Fotóművészeti Múzeumot. Ha valaki vásárhelyi, abban ehhez a jó hírhez üröm is vegyül, hiszen nem oly régen tudhattuk meg, a Bolyaiak városába szánt fotómúzeum terve dugába dőlt. Kár. Valamiben mi is az úttörők közé soroltathattunk volna. Sok volt itt a figyelmet érdemlő előfutár, a fényképezés kezdete óta százhúsznál több fotóműhely működött a környéken, nem beszélve a mai fotómozgalom keltette élénk érdeklődésről, és még sok egyéb indokolhatta a kezdeményezést. Egy ilyen létesítmény joggal számíthatott volna az ide látogatók figyelmére is. De ha pénz nincs is rá mostanság kilátásban, bízunk benne, hogy hosszabb távon nem vetik végleg el ezt az egyesek által fellegjárónak minősített elképzelést. Gyakran derül ki utóbb, hogy az ilyenek válnak a legsikeresebb vállalkozássá. Miért ne hinnénk ez esetben is ilyen „csodákban”?
