A polgármester tényleg azt csinál, amit akar. Vagy mondjuk úgy: mindent elkövet, hogy a szóbeszéd, ami körülötte forog, ne legyen alaptalan.
A polgármester tényleg azt csinál, amit akar. Vagy mondjuk úgy: mindent elkövet, hogy a szóbeszéd, ami körülötte forog, ne legyen alaptalan. Nagy ember, na, ne köntörfalazzunk! Ha akarja, érvényt szerez a törvénynek, vagy kénye-kedve szerint értelmezi azt, ha úgy tetszik, semmibe veszi. A polgárok egyes csoportjainak a kéréseit kedvezően ítéli meg, másokéit mondvacsinált indokokkal utasítja el, vagy addig halogatja, amíg okafogyottakká nem válnak. Virágos kedvében tanácsi jóváhagyás, törvényesen lefolytatott procedúrák nélkül is rábólint szoborállításra, álljon az csak bátran a város forgalmas terén ideiglenesen a világ végezetéig! Téged, kisember, jól megbüntetnek, ha csak egy karót is továbbteszel engedély nélkül az udvarodon. Persze ön is tudja, kedves olvasó, közösségi ügyben háborgok most, mint annyian az elmúlt napokban a vásárhelyi és bizonyára más helységbeli magyarok közül. A városvezetői kettős mérce, kiszoríttatásunk otthonos, kedves helyeinkről, a forgatag, a kultúrpalota centenáriuma, a Szent István-napi ünnepség, a magyar elnevezések, a nyelvhasználat terén tapasztaltak és sok-sok egyéb, elevenbe vágó dolog, amelyek miatt mostanában újra hatványozottan azt érezhetjük, hogy hátrányosan megkülönböztetettek, másodrendű polgárok vagyunk, jogos elégedetlenséget keltett bennünk, számosan nyilvánosan is kifejtették ebbeli véleményüket, nekem is hozzá kell tennem a magamét. Hónapokkal ezelőtt borítékoltam, hogy így lesz a tervezett főtéri események engedélyeztetésével, sajnálom, hogy a valóság igazolta a gyanakvásomat. Az ambíciós városatya igazi énje erősebbnek bizonyult szerepjátszó karakterénél. Vagy esetleg felmérte, hogy többet veszíthet, mint nyerhet, ha nem tart be a magyaroknak. Némiképp mégis csodálkozom a döntésén, azon, hogy így lerántotta magyarbarát álarcát. Hogy fog legközelebb ismét a székelyföldi önkormányzati képviselők elé lépni azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy potenciális régióvezetőként ő állhatna egy leendő magyar többségű térség élén?! Ez a lehetőség a mostani hozzáállásával alighanem dugába dőlt. De valószínű, hogy a hatalom újabban több fantáziát lát a bekeményítésben. Bár Kolozsváron ennek épp az ellenkezője látszik érvényesülni. Az emberben fel is merül a kétség: vajon meddig? Talán elég sokáig, ha kitart náluk az európai fővárosi státus reménye. Nálunk inkább csak a dantei remény, pontosabban reménytelenség érvényesül. Ilyenkor bizony az is gyakran felmerül az emberben, milyen jól fogna még egy-két magyar tanácsos a városi és megyei tanácsban, hogy meglegyen a döntő ügyekben nélkülözhetetlen többség! Nagy kár volt a legutóbbi választásokon úgy szétszéledni, széthúzni! Vajon tanulunk valamit a kudarcokból? Nem kellene felednünk az ilyesmiket akkor sem, ha emlékszünk még, hogy a polgármester fittyet hányt dolgokra abban az időben is, amikor még megvolt a magyar többség az önkormányzatban! Egyébként némiképp mégis meglepett a jelenlegi helyzet, mert régóta észlelhettük, hogy a városvezető mennyit ad a látszatra. Eszembe jut, hogy csicskásai a múltkorjában mekkora nyomást próbáltak gyakorolni bizonyos személyekre, hogy cáfolják a jegyzetemben szelíden bírált cáfolhatatlant. Ez esetben mit igyekeznek majd más színben feltüntetni? És hogyan? A Víkendtelepet újra bővítették, és valóban szép, kellemes, árban is kedvező az egész létesítmény, itthoniak, idegenek kedvelik, szívesen tanyásznak ott nyárról nyárra. De egyetlen ilyen bátran dicsérhető megvalósítás hosszú mandátumokon át elenyésző. Előbb-utóbb mégiscsak rájönnek a választók, hogy Marosvásárhely ennél többet érdemel.
