Mindent tudnak rólunk. Azt is, amit magunk sem tudunk. Vagy nem tudjuk, hogy tudjuk. Azt is, hogy mennyire boldogok vagyunk.
Mindent tudnak rólunk. Azt is, amit magunk sem tudunk. Vagy nem tudjuk, hogy tudjuk. Azt is, hogy mennyire boldogok vagyunk. Boldogabbak például, mint az anyaországiak, ami egyébként nem nagy kunszt, de azért mégis. Régebben meg voltunk győződve, hogy náluk a jobb. Persze akkor még gyakran lehetett hallani olyasmit is, hogy
„Megy a bal! Megy a bal!” De máris elkalandozom, maradjunk csak a boldogságindexnél, amellyel az idén is felmérték és a minap közzé is tették, kik a legboldogabbak a világon. Mi, romániaiak a százötvenes lista hátsóbb fertályában találtatunk, nem is nagyon számíthattunk másra, mégsem olyan rossz a helyezésünk, mint amilyenre az életkörülményei alapján gondolna az ember. Viszont az is igaz, ritkán fordul elő, hogy ha valakit megkérdeznek, azt mondaná magáról, boldogtalan. Ezt nyilván többféleképp lehet érteni, de a magyar nyelv már csak ilyen. Talán ezért is állítható, hogy „sajnos a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki. Nem érti senki, nem érti senki, nem is akarja megtanulni”. Pedig a most kezdődött tanév erre is alkalmas lenne. A többségieknek mindenekelőtt, akikkel egymás mellé helyezett a sors illetve a történelem. De nekünk, magyaroknak sem ártana jobban, szebben beszélni anyanyelvünket. Mert bizony korcsosul a nyelvhasználatunk, s ha így fogalmazok, akkor még finom vagyok. Azonban ismét eltérek mára választott témámtól. Tehát vissza! A nemzetközi felmérésből kiderült, újra a dániaiak a legboldogabbak. Attól függetlenül, hogy továbbra is bűzlik ott valami. Igen, ugyancsak a sors jóvoltából aránylag gyakran megfordulok arrafelé, és itt-ott érzek is gyanús szagokat, azt azonban nem vettem észre az ottaniak arcán, hogy egyértelműen és folyamatosan boldogságot sugározna. Annál gyakrabban hallom panaszkodni az embereket utcán, médiában, társaságban. Pedig tényleg jól élnek, összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között, mint mi. Az eltelt éveket, amikor távol álltak tőlük a megszorítások, mégis rengetegen visszasírják. Tiltakozásoktól sem riadnak vissza, ha nem tetszik nekik valami. Legutóbb, amikor ott jártam, éppen a tanárok, pedagógusok tüntettek, sztrájkoltak a jogaikért. Erről írtam is a tavasszal. Tüntetésekben mi sem szenvedünk hiányt. Verespatak, kutyaügy, Avram Iancu-évfordulós elnöki látogatás… se szeri, se száma azoknak a közéleti problémáknak, amelyek a napokban csalták utcára az elégedetlenkedő népeket. Hogy milyen eredménnyel, az még az elkövetkezendő hetek, hónapok, évek titka. A hétvégén Gyergyó-szárhegyen járva-kelve, a székelyeknél is nagy mozgást tapasztaltam. A krumpliföldeken szorgoskodtak a falusiak. Pityókát szedtek reggeltől estig. Számukra most ez a legfontosabb, megélhetésük, boldogulásuk egyik fő záloga. Nyilván eljön a tiltakozások ideje is. Úgy hiszem, akkor is megteszik, amit kell. Bizonyára ezzel is tisztában vannak mindazok, akik mindent tudnak rólunk. Ehhez kellene tartaniuk magukat. Egyébként köszönjük, jól vagyunk. Sőt! Megint egy slágersor jut az eszembe: a boldogságtól ordítani tudnék! Igyekszem visszafojtani. Nem tudom, meddig sikerül. Vajon nagy zajok lesznek a közeljövőben tájainkon?
