Az Angol fecseg. És közben megállás nélkül jár a keze, magabiztosan bütyköli az elsősegélyre szorult, megrökönyödött úri járgányt.
Az Angol fecseg. És közben megállás nélkül jár a keze, magabiztosan bütyköli az elsősegélyre szorult, megrökönyödött úri járgányt. Rejtő Jenő-i a szuperaktív, beszédes figura, a helyzet is hozzá illő. Két település között hibásodott meg a kocsi az esteledő, téli pusztaságban a Nagykunság északi szegletén. Éppen, amikor sokadszor dicsértük, hogy milyen szépen, óramű pontossággal működik az ezerféle elektronikus kütyüvel díszelgő, modern Volkswagen, élesen felsikoltott a vészjelző, vörösen jelezte, égi magasságokba ugrott a hűtőfolyadék hőmérséklete. A légkör egyből fagyos lett az utastérben. A motor is gyengélkedni kezdett, hirtelen minden baj előjött, ami ilyenkor szokott. Azt laikusként is kiderítettük, hogy leesett helyéről az ékszíj, épségben van, de nem tudunk mit kezdeni vele.
Kínlódva, kényszerpihenőkkel a Hortobágy széli mellékúton araszoltunk be a pár kilométerre fekvő nagyközségbe. Mégiscsak más a kilátás emberek között! De lélek nem járt a faluszélen. Aztán mégis, a közelből szomszédolni indult egy házipapucsos helybeli. Fura látvány az esős, párás, zord szürkületben, de biztató. Nem hiába: a jóindulatú kunmagyar elővette mellényzsebéből a maroktelefonját, és győzködni kezdett valakit, jöjjön, vesse be a szakértelmét, bajba jutott erdélyieket kellene kisegíteni. Kiderült, szakszerviz nincs a településen, másféle se nagyon, de a barátja tíz perc múlva itt lesz, talál majd megoldást. Halovány remény, de túl messze volt az úti cél, a szomszédos város is távoli, ahonnan esetleg autómentőt hívhattunk volna, mentőangyalként, megváltóként vártuk a szakit. Később, mire már el is csüggedtünk, gázfelhőt eresztő, füstölgő kiskocsival bepöfögött. Maradék bizakodásunk is egyből szertefoszlott. Az elénk toppanó munkaruhás kisember azonban maga volt az önbizalom. – Angol vagyok – mutatkozott be energikusan, vidáman. – Nem baj, tudunk magyarul – próbáltunk kényszeredetten kedélyeskedni. Operatívan bevilágított a motortérbe, majd megerősítette a diagnózist: ékszíjprobléma, a spannolóban tönkrement a csapágy, a külső műanyag rész megolvadt, megcsináljuk. Jöjjenek utánam, nem lesz semmi baj. Ha az orvosnál ilyesmit hall az ember, még inkább inába száll a bátorsága. El tudtam képzelni, miket élhet át az elektronikával, komputeres megoldásokkal ellátott, puccos kocsink tulaja, akit rég figyelmeztettek, csakis szakszervizben nyúljanak az autójához! De a szükség törvényt bont! Követtük az Angolt, mi mást tehettünk volna?!
Mást is tettem. Indulás után jutott eszünkbe, hogy jobb megoldás reményében legifjabb társunk elment a faluközpontba, ha visszajön, hűlt helyünket találja. Kiszálltam. A kocsik pillanatok alatt eltűntek a félhomályban. A hely viszont továbbra is hűltnek bizonyult. Még nem volt hó, nem volt fagy, de amint álltam és vártam ott az útkereszteződésben az alföldi huzatban, jól fogott volna legalább egy fakabát. Aztán a gyalogló útitárs megérkezett a központból, leforrázva. Semmit, senkit sem talált, vontatást javasoltak. Viszont a többieket sem találtuk sehol. Órányi sikertelen bolyongás után mentünk vissza a kályhához. Illetve kályha nem volt, de a papucsos ismerős előkerült, ő vezetett el a falu másik felébe elveszett társunkhoz és a szerelőhöz. Az ő ütött-kopott, minden létező és létezhetetlen szerszámmal, alkatrésszel teletűzdelt, szűk garázsában, ahol alig fért el az autónk, lendületes munka zajlott. És hamar észrevehettük, Angolunk nem szűkszavú, de annál is serényebb. Csiszolt, köszörült, csak amúgy pattantak a szikrák lámpást tartó, megrettent kollégánk körül. A szakinak pedig be nem állt a szája, jobbnál jobb sztorikat mesélt, vígan nevetett, biztos volt a dolgában. Mint mondta, a szerszámait maga készítette, a sok-sok használhatatlannak vélt alkatrész pedig „egyszer még jó lehet valamire” alapon gyűlt össze az évek folyamán, eddig még minden alkalommal kisegítették. Ezúttal is ez történt. Szakmát hivatalosan nem tanult, de rengeteg tapasztalattal és ésszel felturbózott ezermesterünk két-három órányi munkával menetképessé tette nagy igényű, világmárkás kocsinkat. Késő estére gond nélkül feljuthattunk a fővárosba, ahol másnap a szakszervizben kijelentették, kiváló munkát végzett az Angol, nyugodtan folytathatjuk az utunkat hazafelé. A javított kocsi a nagy havazás próbáját is sikeresen kiállta. Azóta is többször eszembe jutott a múlt heti történet és a lerobbantnak tűnő műhelygarázs, amelyet a házi gyártmányú tűzhely túlzottan nem fűtött ki, de észre se vettük, annyira áthatotta a helyet az otthonosság, az emberség melege.
Kisegítőnk bizonyára hályogkovácsnak is nevezhető, mellesleg ragadványnevét onnan kapta, hogy apja ötvenhatosként Angliába került, ő már ott született, majd hazatért, s itt sikerült otthont alapítania. Személye és az autós epizódunk pedig azért kívánkozott jegyzetbe, mert úgy érzem, néha emlékeztetnünk kell magunkat és egymást, hogy a látszat könnyen csalhat, túl gyakran hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a bizalmatlanság és a kishitűség. Jó tudni, hogy vannak még olyan emberek, akik számára sokkal nagyobb elégtétel a jól végzett munka öröme, mint a világon mindenütt annyira áhított és oly sok gondot, bajt okozó pénz. A defekt okozta kellemetlenséget hamar elfelejtjük, a megjelenésével esetleg egyeseket megtévesztő Angol rokonszenves egyéniségét azonban hosszú időre elraktározzuk, és jó szívvel emlékezünk találkozásunkra. Valószínűleg neki is szép emléke lesz ez a délután, amikor jót tehetett, szakmailag pedig kitűnőre vizsgázott.
