Pfuj, bíró! A legszelídebb, de leggyakrabban hangoztatott indulatszavaink közé tartozik. Nyelvtanilag persze nem az, de hogy indulatok szülik, az biztos. Mostanában sűrűn hallható a felháborodásból fakadó, dühös hurrogás.
Pfuj, bíró! A legszelídebb, de leggyakrabban hangoztatott indulatszavaink közé tartozik. Nyelvtanilag persze nem az, de hogy indulatok szülik, az biztos. Mostanában sűrűn hallható a felháborodásból fakadó, dühös hurrogás. Nem csak azért, mert újrakezdődtek a vérre menő kupameccsek, és a szurkolók úgy érzik, kedvenc csapatukat, játékosukat sújtja igaztalanul a bíró. Mások is pfujoznak, olyanok is, akik nem sportdrukkerek, de úgy látják, mindegyre részrehajlón, igaztalanul dönt a bírói testület. Nem a sportmezes. A másik: a taláros! Tudom, a kibicnek könnyű. Kintről mondhat bármit, nem az ő kezében van a döntés. A tévedésért nem ő viseli a következményeket. Már ha vannak ilyenek. A hibázó játékvezetőket meg-megbüntetik felsőbb szerveik. Olyasmit viszont roppant ritkán lehet hallani, hogy törvényszéki bírói döntés nyomán marasztaltak volna el döntéshozót. Így aztán csak kapkodhatjuk a fejünk, milyen összevissza, fejetlenül, sokszor egymásnak ellentmondóan, következetlenül hozzák meg határozataikat különböző fórumaikon a bírák. Bizonyos kérdésekben következetesek. Ha a nemzeti kisebbség megy perre valamilyen alapvető emberi jogát érintő problémában, az esetek döntő többségében vesztett ügye van. Hosszú évek bírósági gyakorlata mondatja ezt. Mindig akad olyan újabb bírói testület, amely a kisebbségi félnek esetleg kedvező döntést megfordítsa. Többnyire úgy, hogy azon már ne is lehessen változtatni. A következetlenség legfrissebb csimborasszója a Cioaca-ügy új fejleménye. A felesége meggyilkolásával vádolták, el is ítélték 22 évre, valamennyit már le is töltött börtönbüntetéséből, ahhoz, hogy most phűj, phűj, nem jár! alapon hirtelen kiengedjék, sőt, a rendőrséghez is azonnal visszavegyék! Most akkor mi van?! Ki a hunyó, én vagy te? Én. És te meg te, mi, magyarok, ha a taláros döntéshozók „következetességét” firtatom. Érthető, hogy az alkotmánybíróság minapi határozata a honatyák alkotmánymódosító javaslatairól széles körű felzúdulást keltett. A mi köreinkben különösen, hiszen az alaptörvény szinte minden olyan változtatását elutasították, amely a magyarság számára fontos lenne, biztosítaná a kisebbségeknek a szabad jelképhasználatot, a kulturális autonómiát, a hagyományos térségek alrégiókba való szervezését és így tovább. Még szomorúbb, hogy a törvényesség e szigorú őreinek a döntése megfellebbezhetetlen, felettük nincs már senki, amit ők kijelentenek, az szent. Persze, az, hogy ki fölött van vagy nincs valaki, vitatható, de formálisan ez a helyzet. A futballbírók szándékos vagy akaratlan tévedéseit újabb meg újabb segédbírókkal, elektronikus, informatikai eszközökkel próbálják kiiktatni. Az igazságszolgáltatás, pláne mifelénk, messze áll még minden ilyesmitől. Nem emberben vagy komputerekben van hiány. Az akarat, a jogszolgáltatás rendbetételének a szándéka hiányzik. Sokaknak előnyösebb, ha állandó a zűrzavar Justitia háza táján. Az alkotmánybírák a honatyákat hibáztatják, miattuk kellett 128 módosító javaslatból 85-öt visszadobniuk. Felkészületlenül, kellő jogi megalapozottság nélkül fogalmazták meg javaslataikat, mondják a talárosok. Lehet benne valami. Hiszen volt még ilyen. Lesz még ilyen? Na, ne legyek költői! És különben is, ez már egy másik történet. Illetve dehogy! Mindig ugyanaz.
