2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Csángónak lenni állapot” – idézte múlt szerdán a Bernády Házban a témában egyik közvetlenül érintett szaktekintély szavait Deáky András.

„Csángónak lenni állapot” – idézte múlt szerdán a Bernády Házban a témában egyik közvetlenül érintett szaktekintély szavait Deáky András. A gyimesbükki nyugalmazott tanár, a gyimesi csángómagyarok mindenes vezéregyénisége a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívottjaként, Csíky Boldizsár kérdéseire válaszolva beszélt e hányatott sorsú népcsoport egykori és mai helyzetéről, bizonytalan jövőjéről. Véletlen egybeesés, de mindenképpen érdekes, hogy rá két napra is a csángók váltak főszereplővé a népszerű kulturális központban. A Borospataki Művésztelep kiállítására gyűlt egybe Vásárhelyről és más helységekből is a népes közönség. Nyilván a művészet nyelve, eszköztára másképpen közelíti meg, más módon láttatja az életet és a sorskérdéseket. Az ilyen különleges, szép helyeken, mint a Gyimes-völgy és környéke, a rövid ideig vendégként jelen levő művészeket óhatatlanul megkísérti a látvány romantikája, befolyásolhatja az éppen akkor uralkodó hangulat, túlzásba is eshetnek ilyen vagy olyan vonatkozásban. A magyar iskolát és sok egyebet több évtizedes, kínkeserves harccal megteremtő legendás igazgató, aki akkor is mert és tudott szépeket álmodni, és elképzelései megvalósításáért tenni, küzdeni, amikor meghurcolták, közellenségként kezelték, és minden eszközzel megpróbálták elhallgattatni, izgalmas történeteit mesélve is a realitások talaján marad, elkerüli a múlt rendszerből átörökölt „lakkozást”, nem azt mondja, amit manapság a divatos hazaffyas melldöngetés jegyében egyesek szívesebben hallanának. Ő bizony nem hallgatja el, hogy ha napirendre kerül a csángó probléma, sokkal több a szólam, mint a gyakorlati cselekvés, az illetékesek, a politikacsinálók Romániában és Magyarországon is inkább csak beszélnek, közben pedig vészesen fogynak a csángómagyarok, a moldvaiak különösképpen, hiszen az ottani katolikusoknak már csak egynegyede, nagyjából hatvankét-ezer ember beszéli magyar anyanyelvét is. Gyors és folyamatos a magyar identitás- és anyanyelvvesztés. És sajnos, kisebb mértékben ugyan, de a jelenség az ötvenes években Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön is fennáll. Annak ellenére, hogy ott, akik mertek, mindenféle kockázatot vállalva, szembementek az árral. A hatalom ma is él és visszaél a megfélemlítés jól bevált eszközeivel, a bükki magyar lakosságot direkt vagy közvetett formában megpróbálják bizonytalanságban, félelemben tartani, azonosságtudatától megfosztani. Településükön is egyre könnyebb románná válni, mint megőrizniük magyarságukat azoknak, akik magyar gyökereikhez ragaszkodnak. Innen a jegyzet elején idézett mondat, amely egészében valahogy így hangzik: Csángónak lenni állapot – változó helyzet a magyarból románná válás útján. Lehangoló moldvai csángó jövőkép? Vagy inkább mai? Nyilván a folyamatot lassítani lehet. A Gyimesekben hatványozottan is. És tudjuk, Deáky András és a hozzá hasonló kitartó rettenthetetlenek ennek érdekében meg is tesznek mindent, amit megtehetnek. Közeledik pünkösd, amikor a gyimesbükki felújított vasúti őrházhoz, a kontumáci kápolnához, az ezeréves határ más jelképeihez, emlékműveihez is újra magyarok ezrei, tízezrei látogatnak el. Deákyéknak ilyesmik is köszönhetők. És most azt hallhattuk, hogy a Rákóczi-várat is szeretnék felújítani. Őt és eredményeit ismerve, hinnünk kell, hogy ez is sikerülni fog nekik. De ha a csángókérdés egészére gondolunk, egy másik, egy régebbi, de ugyancsak megszívlelendő mondás, Széchenyi István gondolatának igaza lebeghet előttünk: „Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen”.

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató