Alkoholra gyűjtök. Ja, és rocker vagyok… – olvasom a mintás műanyag pohár mellett piszkosszürkén heverő kartonlapon.
Alkoholra gyűjtök. Ja, és rocker vagyok… – olvasom a mintás műanyag pohár mellett piszkosszürkén heverő kartonlapon. Mögötte a falnak támaszkodva fiatalember hever kétes feketében, fekete a státust erősítő, hátul bogozott sima kendő is a fején. Ő maga enyhén illuminált állapotú, a látszat legalábbis ez. Át is siklana fölötte a tekintetem, hiszen lépten-nyomon kéregetők ülnek, fekszenek a budapesti járdán, kialakult már a járókelőkben a látvánnyal szemben az immunitás, mégis megtorpanok. A szokatlan szöveg, a pénzkérő „polgárpukkasztó” igazmondása állít meg. Itt tényleg tudni lehet, hogy a kolduló nem hazudik. Vagy ha mégis, ez olyan csalafinta „reklámfogás”, hogy megérdemli a pillanatnyi figyelmet. Az más, hogy ettől még nem biztos, adakozik is az, akit meghökkent a felirat. De kissé lennebb vagy fennebb annak a lerobbant személynek se valószínű, hogy adott pár forintot, akinek reszketeg feliratú táblácskáján azt olvasta: „nem tudom kifizetni a gyógyszereimet”. Pedig hihető, amit a szánalomért esedező állít, sok arra járó saját tapasztalata is alátámasztja, de a koldus egyszerű alkoholista is lehet, aki azonban ezt nem vallja be, mint az előbbi, aki egyenesen kérkedik vele, nem kap semmit tehát! Az a másik se persze, aki már semmit se írt maga elé, csak ott üresedik előtte az aprópénzre áhítozó pohár. De maradjunk csak az elsőnél. A rövid idő alatt, amíg a közelben álldogáltam titkon oda-oda lesve, adakozást nem észleltem. Aztán egy hirtelen jött zápor távolabbra, fedél alá űzött. Rövidesen újra kisütött a nap, de minden csupa víz volt, itt is, ott is pocsolya. A kíváncsiság visszahajtott az alkoholos rockerhez. Nem hittem, hogy ott találom, de a korábbi helyén volt, elázva, átázva. Nyáron ez nem probléma. Mentem volna eredeti célom felé, ám egy furcsa fejlemény még visszatartott. Két öltönyös, marcona alak állt meg emberünk előtt, mondtak neki valamit. Azt hittem, civil ruhás hatóságiak, de nem kergették el. Csupán annyi történt, hogy a kéregető fogta a majdnem üres poharat és a kevéske pénzt az egyik jövevény markába ürítette, azok pedig határozott léptekkel továbbálltak. Ivócimborák lehettek, akik a közeli vigalmi negyedbe indultak sörözni? Vagy védelmi pénz behajtói? Manapság ez se ritka, pláne, hogy a koldus a világváros egyik legfrekventáltabb helyét foglalta el. Másnap, harmadnap is ott láttam, amikor arra volt dolgom. A jelek szerint neki is megérte.
A kéregetés azonban mindenfelé utolér, ha száz úton csatangol az ember. A rockereset után pár órával, pünkösd előtt néhány nappal a Keleti pályaudvar előtti aluljáróban siettem a metró felé. Erősödő dalolásra lettem figyelmes. Első világháborús katonanóták, székelyes férfiének keltett otthonos érzéseket bennem. Aztán amikor a lépcsőfeljáró aljára értem, felkavarón árasztott el egy másfajta érzelemkavalkád. Két jól öltözött, erőtől duzzadó, székelynek látszó fiatalember dalolt torkaszakadtából. Előttük is pohár a földön, amellett is felirat: „A csíksomlyói búcsúra gyűjtünk”. Nem álltak nézők, hallgatók a közelükben, azt se láttam, mennyi pénz gyűlt a pohárba. A szívmelengető nóta, amelyet alkalmi mulatságokon oly nagy kedvvel fújunk, most nem marasztalt. Sőt, úgy éreztem, minél gyorsabban el kell tűnnöm onnan. Ma sem tudom, a szánalom, a tehetetlenség vagy a szégyen űzött-e nagyobb erővel minél messzebb az önmegalázás e lehangoló helyszínétől. Az viszont egyértelmű: vannak helyzetek, amelyekbe semmilyen körülmények közt nem szabad belerángatnunk magunk. Egyénre, közösségre egyaránt érvényes ez, akár itthon, akár túl a határokon véljük úgy, hogy jól jönne némi támogatás.
