2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Néha végtelen vaskötélként tekerednek a lélekre a távolságot szülő kilométerek, hurkot vetnek rá, és szorítják, szorítják, azt gondolnánk, hogy az idők végezetéig. Aztán mégiscsak eljön a kegyelmi pillanat, amikor a fullasztó érzés hirtelen megszűnik, és az, akinek hiányát ébredéstől elalvásig cipeltük magunkkal, egyszer csak ott áll tőlünk alig egy lélegzetvételnyire, hangjával, illatával, lénye minden rezdülésével csepegtetve vissza belénk az életet. 

Anyaként, az égieknek hála, nem volt részem hasonló külső-belső történésekben – nem is lett volna elég erőm a megtapasztalásukhoz –, de Zsuzsi barátnőmnek igen. Miután a fiát és a menyét Norvégiáig repítette a nyugodtabb, emberhez méltóbb jövő bizonyossága, egy esztendőnek és egy hónapnak kellett eltelnie az elválás órájától vágyott találkozásig. Ennek élményét osztotta meg velem barátnőm több mint öt hónappal azután, hogy az északi mesevilágból hazatért.

– Régen mindig azt mondtam, hogy én aztán soha nem ülök repülőre, de miután a napjaim a fiamékkal való esti whatsappos együttlétek várásával teltek, eszembe sem jutott már ez a fogadalom, kezdte történetét a melegséget árasztó Zsuzsi-birodalomban, amelynek több apró részlete – egyebek mellett egy sirálytoll és a Norvég-tenger maroknyi kavicsa – árulkodik most is a két és fél hetes kalandos boldogságról.

– Egy nappal indulás előtt, amikor a férjemmel útra készek voltunk, háromféle érzés kavargott bennem: elsősorban a vágyakozás a fiam után, egy kicsi félelem a repüléstől, meg egy nagy adag gyermeki kíváncsiság, hogy vajon milyen lesz a felhők között. A repülőtéren egészen eluralkodott rajtam ez a kislányos izgalom, mindenre kíváncsi voltam, a poggyászmegőrzőtől a duty free boltig. 

– Milyen érzés volt, amikor felszállt veletek a gép? – szóltam közbe.

– Csodálatos. Itthon egy liftben is rosszul vagyok, ott kutya bajom sem volt. A magasban újra csak az járt az eszemben, hogy minden perccel közelebb kerülök a fiamhoz. Az első járat Budapestig vitt, Ferihegyen átszálltunk az Oslóba tartóra, onnan pedig irány Trondheim. Szóval, én, aki addig idegenkedtem a légi kalandoktól, egyből három repülőútra vállalkoztam, mint aki meg sem akar állni a világ végéig. 

Piros háttér előtt fehér szélű kék kereszt, tenyérnyi norvég zászló díszeleg a dosszién, amiben barátnőm a repjegytől kezdve az autóbérlésről szóló számláig mindent megőrzött. Vele is utazott az iratcsomó, legelöl a felszállókártyának megfelelő QR-kóddal, ami sem nyomtatott formában nem működött, sem elektronikusan, a mobiltelefonról. 

– Egy idősebb férfi állt a közelemben, neki zöldre váltott a kis kapu, így én is odaugrottam, és vele együtt jutottam át az akadályon. A következő sikertelen próbálkozás után a férjembe kapaszkodva surrantam át a kapun – idézte fel a vicces jelenetet, amit Trondheimba érve újabb követett.

– Kiderült, hogy az autó, amit béreltünk, automata kapcsolású. Pár perc pánik után a férjem úrrá lett a helyzeten, és elindultunk a központi buszállomásig, azaz a Central Stationig, ahol a fiam várt. Újabb meglepetés következett: egyetlen angol nyelvű felirattal sem találkoztunk az úton, kizárólag norvéggal, és abban a késői órában embereket sem igen láttunk, akiktől segítséget kérhettünk volna. Kevés keringés után mégis célba értünk, és attól a pillanattól elkezdődött számomra a legszebb igaz mese. A fiaméknak új otthont adó városka felé vezető úton minden ki volt világítva. Alig tettünk meg pár kilométert, amikor jobbról is, balról is a szemünk elé tárult a Norvég-tenger. Rengeteg alagút váltotta egymást, az egyik hét és fél kilométer volt, és a tenger alatt haladt át. Ha leengedtük a kocsi ablakát, megérintett a tiszta, sós levegő. Akkor még talán fel sem fogtam, mi történik velem, de amikor a fiamék cicája, amellyel a kiköltözésük előtt szoros barátságban voltam, a lakásuk lépcsőjén leiramodva elém szaladt, és a lábamhoz dörgölőzött, belém villant a bizonyosság, hogy itt vagyok, velük vagyok, és végre hullani kezdtek a könnyeim. Másnap hajnalban, amikor a friss kávéval kimentem a teraszra, úgy éreztem, hogy egy meséskönyvbe kerültem. A lábam alatt a norvég fjordok vize csillogott, egy piros-fehér mentőhajót ringatva, a fejem fölött sirályok vijjogtak, jobb kéz felől fenyves sötétlett, éppen két őz vonult méltóságteljesen a lombok közé. 

– Milyeneknek tűntek a helybéliek? 

– Korábban gyakran hallottam, hogy az északi ember hideg, rideg, de én egészen mást tapasztaltam. Mindenki kedves volt, az üzletekben, mivel a termékek neve csak norvégül volt kiírva, az elárusítók türelmesen végigmutogattak mindent, ami érdekelt, egy cipővásárlás alkalmával akkor sem kezdett grimaszolni a bolt alkalmazottja, amikor a harmadik, negyedik modellt akartam felpróbálni. Ugyanez a nyugodtság jellemző egyébként a közlekedésre is, ott minden gépkocsivezető lelassít az átjárók előtt, akkor is, ha nem álldogál ott senki, ahol pedig tábla jelzi az őzek és egyéb állatok előfordulását, meg sem próbálják átlépni a 30 km/h sebességet. A két és fél hét alatt egyszer sem hallottam, hogy egy sofőr rádudált volna egy másikra, vagy valaki kiabált volna, és szemetet sem láttam sehol. 

– Ki tudnál-e emelni az ottlétből egy legszebbként megélt pillanatot?

– Kettőt is. Egyszer, késő este Isti, a fiam kért, hogy menjek ki vele kicsit a ház elé. Telihold volt, és az a nagy, sárga égitest olyan közelinek tűnt, hogy úgy éreztem, ha kinyújtom a karom, megsimogathatom. A csillagok is egészen közel jöttek, mint egy planetárium fényei. Varázslatos éjszaka volt. A másik ilyen élményt egy délután éltem át, amikor lesétáltunk a férjemmel egy öbölhöz, ahol addig nem jártunk, és ott vártuk haza a fiamékat a munkából. A párom kicsit odébb ment fényképezni, én pedig a gömbölyű felületű szikladarabokon a tengerig lépkedtem, belemártottam a kezem a vízbe, pancsoltam egy kicsit, aztán végignyúltam az egyik sziklán. Éreztem, ahogy a napfény az arcomon bújócskázik, hallottam a fekvőhelyemet paskoló hullámzenét, és hirtelen egy olyan megmagyarázhatatlan, földöntúli boldogság lett úrrá rajtam, amilyent addig sosem tapasztaltam. Álmomban azóta is ebbe a turistáktól elkerült, parányi birodalomba vágyom vissza, a fényben fürdő sziklára, ahol úgy körülvett a teremtő szeretet. 

Halogatnám a történet végét, látványosságokról, a trondheimi katolikus templomról, egy magas vikingszoborról, majd bevásárlós izgalmakról meséltetem Zsuzsit – amikor az ország nyelvét tökéletesen beszélő fiatalok nélkül, kettesben kalandoztak el a párjával, bőven volt részük mindenféle vicces helyzetben, például amikor megtudták, hogy a kezükben szorongatott tengeri ínyencség éppenséggel csiga, amitől enyhén szólva egyiküknek sem jött meg az étvágya –, de végül mégis újra elénk rajzolódik a norvég repülőtér. Mintha nem ugyanaz a hely lenne, mint a boldog landoláskor, barátnőmben nyoma sincs a kislányos kíváncsiságnak.

– Nem volt erőnk hosszasan búcsúzkodni, hamar elköszöntünk a fiamtól, még a könnyek érkezése előtt – mondja az édesanya, miközben úgy kezd fényleni a tekintete, mint akkor, az utolsó közös percekben. – Jó volt látni, milyen békés, boldog mesevilágban él Isti a messzi északon, de fájt is nagyon, hogy újra el kell engedni a kezét a – ki tudja, mikor következő – találkozásig. Azóta, amikor esténként feltűnnek a mogyoróbarna szemek a telefonom képernyőjén, mintha kicsit engem is visszacsempészne oda, a Trondheim melletti kicsi városba. Ismerősek az utcák, a pad, ahol „kolcsival” (cola) a kezünkben tavaly szeptemberben együtt üldögéltünk… Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok pár évtizeddel fiatalabb. Ha lenne hozzá elég erőm, én is újrakezdeném ott az életet. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató