Éva néni is elment?!

• 2014-01-08 15:51:07

December közepén elment a népi kultúra egyik utolsó polihisztora: Szabó Éva.

December közepén elment a népi kultúra egyik utolsó polihisztora: Szabó Éva.

Első pillantásra Szabó Éva életpályája inkább különös, különleges, mint szokványos. Nem mondhatta el magáról, hogy már gyermekkorában magába szívta szülőfaluja vagy valamely erdélyi néprajzi vidék dallamait, s a kicsik táncában belenevelődött mozdulatvilágába. Városi szülöttként, érettségizett lányként könyvelőnek tanult, a számok, az adathalmazok világában lett járatos, s lehetett volna „úrilány”, távol élve testileg-lelkileg a népi kultúrától, mint annyi sokan nemzedéktársai közül az 1950-es években.

Ám azzal, hogy beiratkozott a marosvásárhelyi Népi Művészeti Iskola néptánc szakára, a népi kultúrához kívülről közeledő fiatal családanyában átrendeződtek az értékek, s amit társainak jó része divatból, hobbiból kezdett gyakorolni, ő abba beleszeretett, és abban találta meg élete értelmét. Mert mi mással magyarázható, hogy néhány év leforgása alatt a különböző vidékekről jött, a hiteles néptáncokat ismerő diáktársaitól és tanáraitól annyira magáévá formálta az erdélyi néptáncokat, hogy tanítani is kezdte, hamarosan tánctanár lett egykori iskolájában.

Ettől kezdve, az 1970-es évek elejétől mindennek részese, ami a hazai néptáncmozgalomban történt: szervezője, koreográfusa a televízió Kaláka műsorainak, táncos találkozóknak, segíti az induló táncházakat, s közben tanul, figyel, elmélyíti táncfolklorisztikai ismereteit. Bejárta azt az utat, amit a magyar néptánckultúra az `50-es évektől a `80-as évekig megtett: a fentről irányított felszínestől az autentikus néptánc felfedezéséig és a néptáncnak a nemzeti önkifejezés részévé válásáig. Ekként értelmezve, Szabó Éva pályája a szolgáló, az alulról építkező értelmiségi pályája a legnehezebb időkben, sok erdélyi pályatársakéhoz hasonló.

Abban az értelemben is hasonló, hogy az ő napjai, táncpedagógusi munkanapjai is meg voltak számlálva. A ’80-as évek közepén eltávolították tanári állásából, s már-már azon volt, hogy egy csendes kalotaszegi búvóhelyen vészelje át a nehéz időket. Ekkori kényszerhelyzetében kezdte tanulmányozni a kalotaszegi varrottasokat, hímzéseket, gyűjteni a mintákat, és a népművészeti hagyományokat tisztelve újraalkotta azokat, népi iparművészként is rangot vívott ki a szakma és a nagyközönség körében.

Szabó Éva a civil életben „munka-nélküliként” érte meg az 1989-es változásokat, majd gyorsan nyugdíjazták. De láss csodát: szakmai pályája ezután ívelt a magasba. Az új lehetőségekkel élve, férjével, Szabó György Pál tanár úrral megálmodták és életre keltették a Gyöngykoszorú népzene- és néptánctalálkozókat. Az elsőre 1991 áprilisában került sor, s azóta minden közép-erdélyi néprajzi vidék és szinte minden település megmutatkozott hagyományos táncaival, zenéjével, dokumentálásra, gyűjtésre, tanulmányozásra érdemes tánckultúrájával. Szabó Éva mindezt meg is tette: páratlan filmes dokumentációt állított össze a kutatás számára. De legalább ennyire fontos a Gyöngykoszorú-találkozók közművelődési és pedagógiai jelentősége. A húsz éve tartó Gyöngykoszorú-virágzásban több száz városi és falusi fiatal találta és találja örömét az erdélyi néptáncokban, és kiváló táncoktatók dolgoznak.

S hogy a jövőben is legyen kivel dolgozzanak, legyen kit táncra tanítani, alig lehetne felsorolni, hogy Szabó Éva hol, melyik iskolában, óvodában tanította a néptáncot, szervezett a gyermekeknek pünkösdi gyermek– Gyöngykoszorút, Megy a gyűrű népi gyermekjáték-találkozót. De nem csak a gyermekeket, a tanítókat is tanítani kell, hogyan szóljon hitelesen ajkukról a népdal, hogyan tanítsák meg varrni, hímezni tanítványaikat. Szabó Éva ezt tette szinte két évtizedig a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolán, visszanyerve tanári rangját.

Az alsósófalvi születésű Kacsó András, a kiváló táncmester, táncpedagógus, a népi kultúra polihisztora, akit e sorok írójának mint szomszédfalusi fiatalnak volt szerencséje életében ismernie és tisztelnie, bizonyára örült az égi táncos mezőkön, amikor két évvel ezelőtt megtudta, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjas kitüntetettje Szabó Éva marosvásárhelyi néptáncos, néptánc-népzenegyűjtő, táncpedagógus és népi iparművész, népművelő, egyszóval a népi kultúra polihisztora lett; és mindannyian örültünk, hogy a tavaly magas állami kitüntetésben is részesült.

Mindjárt egy hónapja, hogy Éva néni is az égi táncos-varrottas mezőkről figyel ránk. Buzdít, ötletet ötletre halmoz, és dorgál is, ha megérdemeljük. Egyszóval: itt maradt, itt marad velünk.

Barabás László