Ezeréves államiságunk ünnepe Erdélyben

A magyar nép zarándoklatának ideje

Augusztus 20-a a magyar nép zarándoklatának ideje. Ezeréves államiságunk összetartó ereje jelenik meg benne, amelyre oly nagy szüksége van több mint egy évszázada szétdarabolt nemzetünknek. Ez az ünnep közel hozza a háborúval megterhelt kárpátaljaikat a távolba szakadt ausztráliai szórványmagyarokhoz, egymás felé fordítja a délvidéki vagy felvidéki, kisebbségi létben megmaradással küzdő nemzetfeleinket. Ezen a napon Szent István államalapítására, az életet tápláló kenyérre gondolva eltűnnek Erdély és Dunántúl között a politikusok által húzott határok, mert az élő emlékezésben, ezeréves történelmi súlyunk felelevenítésében mi, magyarok nagyon együtt vagyunk. Augusztus 20-a így kitartó küzdelmünk, évezredes helytállásunk és a Kárpát-medencében történelmet alakító népünk meg- és összetartó ünnepe.

Dr. Holló László, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának egyetemi tanára:
Szent István királyunk öröksége

– Szent István királyunk Magyarország fő védőszentje. Az egész magyar nemzet ünnepli, hogy Géza fejedelem ilyen irányú tevékenységét folytatva, megteremtette a keresztény magyar államot. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan szervezte meg a kereszténységet is. Erős hitről tett tanúságot. Az 1080 körüli időből származó Szent István király Nagy legendája szerint: „Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte”.

A Gyulafehérvári Főegyházmegyében augusztus 20-án Szent István királyunkat úgy is ünnepeljük, mint az egyházmegye alapítóját. Hogy mennyire tisztelte és szerette erdélyi népünk az állam- és egyházmegye-alapítót, mutatja, hogy a liturgikus rendet meghatározó direktóriumunk összesítése szerint főegyházmegyénk huszonkilenc kisebb-nagyobb helységében szenteltek templomot vagy kápolnát Szent István király mint patrónus tiszteletére: Ajnád, Ákosfalva, Árkos, Bethlen, Borszék, Borzont, Bükkhavas, Csicsókeresztúr, Csíkszentkirály, Csöb, Disznajó, Gyergyóbékás, Hargitafürdő, Hidegség, Kapnikbánya, Kicsibükk, Kolozsvár – Donát utcai templom –, Kovászna, Medgyes, Mezőbánd, Mezőszengyel, Mikháza, Mikóújfalu, Perkő, Piski, Sepsiszentkirály, Székelykocsárd, Székelyszentkirály, Szörcse településeken. Így ezekben a helységekben a szent patrónust, búcsút, illetve a megyenapját ünnepli a közösség. 

Ez az ünnep a globalizáció korában újra és újra alkalom arra, hogy elgondolkodjunk Szent István királyunk államalapító és kereszténységszervező művéről. Különösen most, a soha nem látott technológiai és kulturális antropológiai forradalom korában keressük gyökereinket. És azok jó messzire nyúlnak vissza. Igaz, hogy a kor önmagában nem érdem, de mégiscsak több mint ezeréves értékes állam, több mint ezeréves értékes szervezett keresztény kultúra közös örökösei vagyunk. Egy kicsit úgy érezhetünk, mint az angol lord, akit az újgazdag milliárdos, csodálva a kastélya dús gyepét, megkérdez:

– Mondja, hogy ilyen szép a pázsitjuk?

– Nos, igen egyszerű, csak nyírjuk. 

– Ennyi? 

– Ennyi. És ezt csináljuk már háromszáz éve.

Hogy van az, hogy ennyire értékeljük Szent István királyunk örökségét, a hazánkat és a kereszténységünket? Nos, igen egyszerű a válasz: csak szeretjük. Ennyi. És ezt csináljuk már több mint ezer éve.

Nánó Csaba kolozsvári újságíró, író:
Ezer év kötelez

– Olyan családban nőttem fel, ahol nemzeti identitásunk egy percig sem volt kérdéses. Abban a városban cseperedtem felnőtté, amelyben Mátyás királyunk tekint féltve és őrzően a Házsongárd irányába, az erdélyi magyarság egyik panteonjára. Én egy fél évszázada csodálkozom rá a hófödte bércekre, nemzetem ezer éve tapossa az utat a jövőnek, rakja fészkét a megmaradásnak. Küzdelmes évszázadokat hagytunk a hátunk mögött, bizonytalan jövő áll előttünk. Ezer év alatt megvetettük itt a lábunkat, hogy aztán idegen katonabakancsok bolygassák meg nyugalmunkat. Olyanok jöttek hívatlanul, akik megtagadják történelmünket, eltüntetik épített örökségünket, kitépnék szánkból a nyelvünket, hogy por lepje mindenkori létezésünket. Ledöntötték keresztünket a Fellegváron, elidegenítették emlékeinket, beköltöztek épületeinkbe. Hol vagytok ti, hét vezérek, a sétányról? Hova lett az utca elejéről a Kárpátok őre? És mi lett veled, nemzetünket szerető Erzsébet királynénk? Szobraitok porba hulltak, mint fejek a végső csatában. 

De akkor sem adjuk fel!

Az ezer év kötelez. Szent Istvánunktól örökölt keresztény mivoltunk és nemzeti öntudatunk nem lehet alku tárgya, templomaink ma is állnak, a magyarság él és alkot, még ha olykor rabigába is akarják kényszeríteni. Meg lehet változtatni egy város nemzetiségi összetételét, de nem lehet kitépni az ott lakók szívét. Gyárakat, betonnegyedeket lehet építeni, el lehet vezetni a szőke Szamos vizét, akkor is itt vagyunk. Az élni és éltetni akarást nem lehetett, és nem lehet megtörni. Tudjuk ezt ezer éve, és tervezünk még ezerre. 

Aki beleroppant a harcba és elment, örökké visszavágyik, aki maradt, az csöndben imádkozik. Mindenkit nem tudtak elüldözni, a magból újra és újra kisarjad a fű, és a ledöntött síremlékeket is mindig visszaállítjuk. Nincs olyan erős akarat, mely népünket örökké eltüntetné. És a messziről jött ember is minduntalan meglepődik: bizony még „vannak vidékek”, ahol még értjük egymást, a remény nem üres szócséplés, és a tenni akarásnak erős alapja van, még ha örök feltámadásra is vagyunk ítélve. A hit tart életben, egy élhetőbb jövő csábítása, s minél kevesebben lettünk, annál összetartóbb lett a nemzetünk. 

Ma már mások az értékrendek, amelyeket más kultúrából kényszerítettek ránk, de identitásunkat nem sikerült megtörni. Maradtunk még néhányan, akik az ünnep napján vigyázban állunk, ha elénekeljük a templomban a himnuszt, amikor valahol messze tőlünk felvonják a lobogót. Betolakodók előtt sosem álltunk haptákba, de a Szózat hallatán, az államalapítás ünnepén még kicsordul a könnyünk. Lehet, olykor titokban énekelünk, de még erős a hangunk. Őrizzük magunkban a nagyszerű múltat, és igaz hittel építjük a jövőt. Ez az igazi örökség, amit ezer év ránk testált, amit a történelem szélvésze nem tudott elsodorni, amit őrzünk magunkban, amíg élünk. 

Berszán István középajtai református lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese:
Augusztus 20. üzenete nem évülhet el

– Nemzetünk egyik legjelentősebb ünnepe Szent István napja, augusztus 20. Ez lényegében egy folyamat volt, melynek révén a magyarság beilleszkedett Európába, és a 10. század kezdetére a középkori keresztény országok által, illetve a pápaság részéről is elismert önálló, szuverén országgá változott. Az esemény azért is óriási jelentőséggel bírt, mert szavatolta fennmaradásunkat, és legitimálta helyünket az európai népek közösségében. Méltán nevezhetjük tehát egyik legnagyobb ünnepünknek, a három nemzeti ünnepünk (március 15., augusztus 20., október 23.) egyikének. A Kárpát-medencében is természetes, hogy megemlékezünk az államalapítóról. De ahogyan másfélék vagyunk mi, emberek, úgy ünnepeinket is másféleképpen tartjuk meg. A római katolikus testvérek körmenetet tartanak, felvonulnak a Szent Jobbal, ünnepi misén vesznek részt. Általában mi, reformátusok, 1990 után tartjuk meg augusztus 20-át, jó az, ha éppen vasárnapra vagy előtte, esetleg utána való napra esik, de mindenképpen a legközelebbi vasárnap ünnepi istentiszteletet tartunk. Meggyőződésem, hogy augusztus 20. üzenete nem évülhet el. 

Az ünnep István bátorságáról szól, aki hitt abban, hogy egy maroknyi magyar itt, a Kárpát-medencében országot tud alapítani, és ezt az országot a Teremtőnek, a magyarok Nagyasszonyának felajánlva ez időben a hitre is bízta, tehát nem csupán megmaradtunk, hanem hitben is megmaradtunk ezen a tájékon. Ezt kell feleleveníteni, az eszünkbe vésni, és ebben a hitben bizakodni, ezt a hitet megerősíteni, ez az ünnepnek is az üzenete. Ez az az üzenet, amit mindenkinek, aki magát magyarnak vallja, a szívébe kell vésnie. Szent István, aki felelős uralkodóként érezte és értette korát, nem hagyta, hogy az események magukkal sodorják, hanem alakította a magyar és az európai történelmet, szövetségeseinek megválogatásában is komoly iránymutatást adott, amikor azt mondta: „Ha bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk!”.

Én úgy gondolom, hogy az ünnep méltóságát az adja meg, ha a lényegről nem feledkezünk el, ami nem más, mint a tett, a cselekedet, a szolgálat a közösségért, valamint az ősök tisztelete. Nem magasröptű szónoklatok kellenek, amelyek szépen hangzanak ugyan, de a cselekedetek egészen másról árulkodnak. Imre herceghez írt intelmeiből talán a legfontosabbat felejtjük el: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”.

Megmaradásunk záloga az ünnephez való ragaszkodásunk és hűségünk lehet, érezzük át tehát ennek a súlyát augusztus 20-án. Akkor is, amikor kitűzzük a nemzeti lobogót, és akkor is, amikor felcsendül az „Isten, áldd meg a magyart!”.

Én nem hiszek abban, hogy a nemzetünk és keresztyénségünk pusztulásra van ítélve. Éppen augusztus 20-a az a jeles nap, amely kimondja, hogy a magyarságnak helye és hite van a Kárpát-medencében. Nem olyan nép vagyunk, amelyet elhord a szél, hanem ezer éven keresztül itt éltünk, élünk, és itt is fogunk élni.

Dr. Nagy Attila marosvásárhelyi főorvos, az orvostudományok doktora, költő:
Vissza az Intelmekhez

– A zodiákus szerint augusztus 20. az oroszlán havának egyik utolsó napja. Bolyongása után a Nap hazaér: a fény, az öröm, a létezés – és ezután már folyamatos a ragyogás.

Ezeréves államiságunk ünnepe a nap, amikor minden 

esztendőben újraolvasom Szent István államalapító királyunk intelmeit fiához, Imre herceghez.

Messze megelőzve az akkori Európa népeit és nagyhatalmait, az Intelmek a tolerancia törvénykönyve.

És hogy miért is veszem kézbe évente?

Mert szüleim annak idején a kezembe adták, mert Marosvásárhelyen akkor még inkább toleránsak voltunk egymás iránt, mert erre tanítottak a már vegyes ajkú Bolyai Farkas líceumban is.

A kettős mérce – bár kevesebbségiként velem is többször éreztették –, a deviáns eszmék, a manipulatív machinációk akkor még nem divatoztak.

A szülőföld, a család, a hit szabta meg viszonyulásainkat, a sohasem ártani, de segíteni, gyógyítani a testet és a lelket – maximalizmusunk a tolerancia jegyében nem ismert határt.

Hogy miért is olvasom újra és újra az Intelmeket?

Mert a mai Európánk sok helyütt mindennek az ellentéte.

S ha nem kaptunk volna olyan nevelést, amit továbbadnunk erkölcsi kötelesség is volt – az igazi szabadság lényegét –, most talán belevesznénk ebbe a képmutató, konzumidióta, gazember, háborúzó világba.

Szent Imre herceg nem érhette meg, hogy folytatni tudta volna mindazt, amire apja óva intette őt.

De megértük mi, jelenvalók azt, hogy arra kényszerüljünk naponként, hogy színt valljunk anélkül, hogy szégyenkeznünk kellene. És persze, az Intelmek szellemében cselekednünk: morális kötelességünk.

Kezdjük hát el, avagy folytassuk: együtt!

Kozma Albert bölöni unitárius lelkész:
Ezeréves államiságunk Európában

– Amikor ezeréves magyar államiságunkról vallunk, hitet teszünk és emlékezünk, hozzá kell tegyünk még valami szellemi, lelki pluszt. Jelenlétünk Európában, a Kárpát-medencében jóval régebbi. Ha csak a Szent Istvántól számított 1022 évet emeljük ki, és csak erre vagyunk büszkék, kicsit hasonlítunk azokra a népekre, amelyek történelmük megírásakor elvesznek belőle vagy hozzáadnak éveket vagy századokat, ami már a legendák és mesék világába viszi el őket.

A magyar társadalmi élet és ünneprend egyik hiányossága és adóssága, hogy nincs egy olyan ünnepünk, amikor legnagyobb valós őseiről (Árpád vezérlő nagyfejedelem, Attila nagyfejedelem), az ő történelemformáló szerepükről (honfoglalás) és a magyarságot megtartó tetteikről (pozsonyi csata, 907) emlékezik meg méltósággal az egész nemzet. Ezt a korabeli, de napjaink magyar történetírása is valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mellőzte, elkerülte, pedig a dicső történelmi eseményt hűen és teljes nagyságban örökíti meg Feszty Árpád monumentális festménye.

Azt kell elsősorban összeegyeztesse és kibékítse önmagában minden mai magyar keresztény, hogy dicső nemzet legyünk és maradjunk, hogy a kezdetektől minden nagy fejedelmünk és királyunk hozzáadott egy mély gyökerekből fakadó erkölcsi, szellemi és történelemformáló elköteleződést, munkát és lelkiséget.

Honfoglaló őseink fejlett kultúrát, fegyelmezett harcművészetet és életmódot hoztak magukkal, és honosítottak meg a Kárpát-medencében. Az ősök szellemének tiszteletét mindennél fontosabbnak tartva nem cseréltek esküt, sem zászlót, sem népet, sem hazát.

Valljuk be, hogy Szent István Magyarország keresztény alapokra helyezett, nyugati típusú királysággá alakítását és államalapítását hajtotta végre. Az államalapítás ezen új formája a hit és a vallás nevében magyar belháborút eredményezett azokkal szemben, akik a magyarság jövőjét az ősi jogrend és törvények alapján képzelték el. 

Az új vallási, egyházi, társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedés évszázadokra előre meghatározta a magyarok új kezdetű történelmét, amely a kereszténység nevében szembeszegült Európa védelme érdekében az összes keleti rokon néppel, aminek köszönhetően sorban következtek be a vesztes csaták, az ország elfoglalása, és végül annak teljes feldarabolása.

Bölönben áll talán a környék egyedüli Nemzeti Összetartozás emlékműve. Mi is minden évben megünnepeljük augusztus 20-át, Szent István napját.

Az ünnepen méltón emlékezünk Szent István király mellett a nekünk (is) hont szerző és megtartó őseinkre, akiknek szelleme és példája ma is az övékéhez hasonló küzdelemre és tisztes helytállásra kötelez minket.

Nemes Gyula nagyernyei helytörténész:
Maradjunk meg embernek és magyarnak!

– Radnóti Miklós verse jut eszembe: „Nem tudhatom, hogy másnak (…) mit jelent, nekem” augusztus 20-a, akárcsak március 15., október 23. vagy akár más magyar, székely ünnepek, a közösséghez való tartozás gondolatát, érzését jelentik. 

Magyar keresztyénnek vallom magam, és azon belül székely reformátusnak. Ezért úgy érzem, hogy nemzetépítő, nemzetvédő, egyházalapító, hitvalló felmenőink, őseink iránti becsületbeli kötelességem mindent, ami „magyar nemzeti” vagy keresztény-keresztyén, lehetőségeimhez, tehetségemhez mérten támogatni, és ha ünnep, akkor megünnepelni. 

Ha ezt anyagi javakkal nem áll módomban megtenni, akkor az életvitelemmel, a munkámmal vagy egyszerűen csak a hozzáállásommal, a kiállásommal. Azzal, hogy úgy próbálok élni, hogy leríjon rólam: magyar vagyok és keresztyén. Azzal, hogy írásaim – vagy más jellegű munkáim – is ezt igazolják. Azzal, hogy ország-világ előtt vállalva az identitásom, részt veszek elsősorban a Történelmi Vitézi Rend által szervezett magyar nemzeti vagy keresztény-keresztyén jellegű rendezvényeken, de több esetben a mások által szervezetteken is. Azzal, hogy feladatot, megbízást, szolgálatot vállalok a nemzet, az egyház ügyének előmozdításáért folyó közérdekű, közösségi munkában. 

Nemzetünket, népünket több mint két és fél ezer éves Kárpát-medencei jelenléte, történelme alatt nagyon sok megpróbáltatás, viszály, idegen megszállás, támadás, identitásromboló, nemzetiségtipró intézkedés érte, mégis – mindezek dacára – sikerült megmaradnia, és ebben a térségben a mai napig többséget alkotnia. Köszönhető ez többek közt – augusztus 20-a kapcsán – több mint ezeréves államalapításunknak, kereszténységünknek is. 

De köszönhető a mindenkori nemzetféltő, nemzetvédő elődeinknek, akiket a „balsors tépett” – mégis megmaradtak. Köszönhető annak, hogy annyi tehetségtelen, nemzetáruló vezető mellett sikerült és sikerül néhány olyant is választani, aki szívvel-lélekkel kiáll, és harcol nemzetünkért, kereszténységünkért. 

Utoljára, de nem utolsósorban köszönhető annak, hogy megfogyva bár, de van utánpótlás, van nemzetét és kereszténységét vállaló, féltő ifjú nemzedék. 

Adja a Mindenható, hogy ez így legyen a jövőben is! Maradjunk meg annak, aminek a Jóisten teremtett: embernek és magyarnak. Istenfélő keresztény-keresztyénnek. Itt, a Kárpát-medencében. Itt, Erdélyben. Itt, a Székelyföldön.