A fa titka

Stark Pál megtalálta a fiatalság fáját, és jó pár ágán el is időzött, míg végül a számára legtetszetősebbre ráakadt. Az ötvenes éveiben járó férfi nyugodtan letagadhatna kilenc-tíz esztendőt, de nem érzi szükségét semmilyen ferdítésnek. Sportemberként nemcsak testtartásában, szavaiban is egyenes.

 – Hétévesen kezdtem tornaedzésre járni a sportiskolába – kezdett bele a történetbe. – A szüleim nem támogatták az ötletet, pedig édesapám tornász volt, a gyűrűkön dolgozott. Azt szerette volna, ha inkább a tanulásra összpontosítok, de én nem mondtam le a sportról. A torna után, 12 évesen titokban beiratkoztam az ASA futballcsapatába, utána atlétikázni kezdtem a Maros Sportegyesületnél. Az osztályban én voltam a legsoványabb, legalacsonyabb. Miután Meggyesfalvára költöztünk, amely akkoriban igen vad, veszélyes városrésznek számított, egy alkalommal valakik megtámadtak és bántalmaztak. Elpanaszoltam otthon a történteket, de apám csak annyit mondott, hogy máskor védjem meg magam. Akkor fogtam neki a testépítésnek. A zsebpénzemből kézi súlyokat vásároltam, és közben elkezdtem járni a Metalotehnica termébe kulturizmusra. Onnan loptam az ötleteket a saját fitneszgépeimhez, amelyeket egy esztergályos segítségével készítettem. Emellett, amikor csak tehettem, a porolókon csüngtem, jobban mondva téptem le a porolókat.

– Végül mégis az asztalitenisznél állapodott meg.

– Tizennégy évesen szerettem bele ebbe a sportágba. Ötvenen jelentkeztünk a konzervgyárnál működő klubba. Azt mondta az edző, hogy lesz egy verseny, és a legjobb öt gyereket megtartják. Én lettem az ötödik. El lehetett volna intézni, hogy mindenképpen bekerüljek a csapatba, hiszen apám sportraktáros és A divíziós bíró volt, de én a magam erejéből akartam érvényesülni, így otthon nem is szóltam a válogatásról. Tizedik osztálytól aztán a sportiskolában folytathattam a tanulmányaimat. Ott egy rendkívül szigorú birkózóedzőm volt, aki az első évharmadban majdnem megbuktatott. A másodikban már 8-9-esre zárt le. A katonaság alatt, Galacon az egyik tiszttel folytattam a testedzést, reggel 5-kor már tornásztunk, kötélen közlekedtünk. Leszerelés után visszataláltam az asztaliteniszhez, akkoriban ötéves gyerekeknek tartottam edzéseket. Közben újra megpróbálkoztam a kulturizmussal is. 

– Akkor már versenyszerűen?

– Igen, rövid ideig. 1987-ben egy megyei bajnokságon második helyezést értem el. Pedig azt hittem, hogy semmi esélyem nem lesz, ugyanis a 61 kilómmal nem a 70-es, hanem a 76-os súlycsoportba tettek. A verseny után azonnal haza akartam menni, de aztán szóltak, hogy maradjak, mert nyertem. A kulturizmus azonban drága sport, nem engedhettem meg magamnak, hogy komolyabban foglalkozzam vele, így a továbbiakban már csak hobbiból építettem a testem. Az asztaliteniszben viszont komoly sikereket értem el, az UTC-kupákon első és második helyezett is voltam. A konzervgyárban dolgoztam ipari festőként és zárlakatosként, és a gyár csapatában játszottam. Akkoriban minden vállalatnak több sportágban is volt csapata. 

– Aztán jött a rendszerváltás...

– A kilencvenes évek elején felbomlottak a gyárak, üzemek keretében működő sportcsapatok. A konzervgyárnál sem volt ez másként. Váltanom kellett, hát vettem egy versenybiciklit, és attól kezdve mindenhova két keréken jártam. Azóta is évente tízezer kilométert tekerek. 

– Mikor jött el a konzervgyárból? 

– 1994-ben. Akkoriban már egyre gyakrabban került sor leépítésekre, és egyértelművé vált, hogy nincs jövője a vállalatnak. Még ott dolgoztam, amikor elkezdtem tanulgatni az építészszakmát, ismerősöknek segítettem ilyen jellegű munkákban, és 1995-ben letettem a különbözeti vizsgát. 

– Felhagyott az asztaliteniszezéssel?

– Csaknem két évtizedig szüneteltettem. Aztán 2008-ban két hónapra Ausztriába mentem dolgozni. Egy szálloda felújításában vettem részt. Volt ott egy pingpongasztal, és egyszer, munkaidő után megkérdeztem, hogy nem ütögethetnék-e egy kicsit. Megengedték. Annyi idő után is olyan jól ment, hogy rövid időn belül az osztrákoknak tartottam edzést. Nagyon kellemes, szép hetek voltak azok. 

– Itthon nem próbálkozott edzőként?

– Szentannán lakom, ott létre is hoztam egy amatőr csapatot. Szép sikereket értünk el, Csittszentivánon és Mezőfelében első helyet nyertünk. Aztán anyagi okokból abbamaradtak az edzések. Vásárhelyen, abban az épületben, amely régen a Hadsereg Házaként működött, ingyen rendelkezésünkre bocsátottak volna egy termet, de olyan régiek, kopottak voltak az asztalok, hogy senki nem kívánkozott oda. A modernebb helyiségekért viszont fizetni kellett volna, az pedig túl megterhelő lett volna a szülőknek. Így abbamaradt az edzői munka, most már csak kedvtelésből játszom. Az asztalitenisz kikapcsol, ellazít, ugyanakkor fejleszti a reflexeket, ezért szeretem annyira. A tizennégy éves fiam birkózni jár, és ügyesen sízik is. A sport számunkra létfontosságú. Meggyőződésem, hogy általa rengeteg betegséget meg lehet előzni, ugyanakkor fiatalon tart, és a munkabíró-képességet is növeli.   

Beszélgetésünk végén Stark Pál azt is elmondta, hogy jelenleg alkalmi munkákból él. Hiába mutat ugyanis jóval kevesebbet a koránál, a papírok elárulják, hogy túl van az ötvenen, és ez áthidalhatatlan akadálynak tűnik az állásinterjúkon. A szakmai tapasztalat, illetve az, hogy csoportvezetőként is dolgozott, kevesebbet húz a mérlegen, mint az évek száma. Pedig rengeteg ötlete lenne – jegyezte meg, majd azt is megemlítette, hogy az építőiparban az utóbbi időben 15 százalékkal csökkent a munkadíj, így a jó szakemberek külföldre mennek. A fiatalok viszont az itthoni munkalehetőségek iránt is érdeklődnének, mivel azonban nincs kitől szakmát tanulniuk, számukra is bezárul a kör.