2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Marosvásárhelyen tartott tanatológiai konferencia sikeres előadójaként olyan otthonosan szólt a hallgatósághoz a Kultúrpalota színpadáról, olyan átéléssel alakította a gyógyíthatatlan páciens szerepét a műhelygyakorlat során, mint akinek szakterületén kívül a színészmesterség is a kisujjában van.

Fotó: Bodolai Gyöngyi


A Marosvásárhelyen tartott tanatológiai konferencia sikeres előadójaként olyan otthonosan szólt a hallgatósághoz a Kultúrpalota színpadáról, olyan átéléssel alakította a gyógyíthatatlan páciens szerepét a műhelygyakorlat során, mint akinek szakterületén kívül a színészmesterség is a kisujjában van. Ami nem véletlen, hisz dr. Lohinszky Júlia Budapesten élő belgyógyász és onkológus szakorvosnak a közismert marosvásárhelyi színész házaspár lányaként alkalma volt a színészmesterség kulisszatitkait is megismerni. Előadásában a daganatos betegek gyógyítása során szerzett tapasztalatait osztotta meg a közönséggel a fájdalom különböző típusairól, valamint a fájdalomcsillapítás szükségességéről és módszereiről.

– Meggyőző előadóként azonnal magaddal ragadod a hallgatóságot, ami egy különleges adottságról árulkodik. Miért nem kamatoztattad a tehetséged?

– Nagyon korán elöntöttem, hogy színész nem leszek. Bár jól szavaltam, és versenyeket nyertem, tisztában voltam azzal, hogy tehetséges szülők után nehéz lenne kitűnni, érvényesülni. Az évek során derült ki, hogy amikor olyan kedvem van, és bizonyos jeleneteket az életből utánozni kezdek, a körülöttem lévők mindjárt a genetikára hivatkoznak. Amikor kiskorukban a gyermekeimnek akartam bizonyítani a tévében vetített folytatásos filmek bugyutaságát, s a lefekvési szertartás során a szereplőket karikíroztam, minden nehézség nélkül azonosították a megformázott szereplőt. Ezekből a jelekből szűrtem le, hogy talán van bennem valami, de hiányzott az igény, hogy ezt mindenképpen bizonyítsam. Ma is úgy érzem, hogy akkor van helyem a színpadon, ha a mindennapi munkám tapasztalatait akarom megosztani a hallgatósággal.

– A pszichológia iránt érdeklődve jutottál el az onkológiáig. Melyek voltak a bejárt út állomásai?

– Mivel abban a színházközeli környezetben, ahol felnőttem, sok előadást és rengeteg szereplőt láttam, az emberi érzések mélységeit és sokszínűségét megtapasztalva érdekelni kezdett az emberi viselkedés miértje, kapcsolataink alakulása. Akkoriban nem volt annyira divatos a pszichológia, mint ma, mégis azt választottam. Az egyetemi felvételi előtt álltam, amikor Kolozsváron megszüntették a pszichológusképzést, arra hivatkozva, hogy a szocializmusban nincs szükség lélekgyógyászokra, mivel mindenki derűs, kiegyensúlyozott, és remekül végzi a dolgát. Bár a matematikát nagyon szerettem, s a Bolyai Farkas középiskolában osztályfőnököm, Kirsch Márta tanárnő mindent megtett, hogy a matematika felé irányítson, abban is biztos voltam, hogy nem akarok mérnök lenni. Csak olyan szakmát tudtam elképzelni, amiben napi élő kapcsolatom lehet emberekkel. A mesterséget idealizálta, hogy 8-9 éves koromban vakbélgyulladással kórházba utaltak, ami után szinte istennek láttam az orvosokat, akik megoperáltak, és megmentették az életem. A szakmán belül keresni kezdtem az alkalmat arra, hogy az emberi lélekkel foglalkozzam. Felmerült a pszichiátria, majd a belgyógyászat. Azon belül a pszichoszomatikus betegségek érdekeltek, később a sors úgy hozta, hogy onkológus lettem. Itt ismét felbukkant a pszichés komponens fontossága. Mert a lelki problémák egyszer csak megjelennek fizikai síkon.

– A genetikai örökséget leszámítva kell tehát egy olyan lelki trauma, erős stresszélmény, ami kiváltja a sejtek burjánzását?

– Azt gondolom, hogy sok esetben valóban így történik, máskor nem találjuk meg ezt a szálat. Nem maga a stressz számít, hiszen az mindannyiunk életében jelen van, hanem az, hogy a stresszt miképpen tudja feldolgozni az egyén. Milyen elfojtások, szorongások közepette mennyi energia fordítódik arra, hogy működni tudjon a családban, megfeleljen a munkahelyen, megbirkózzék az anyagiakkal, tudomásul vegye a szeretett lény elvesztését, és sok minden más van még az életben, amit tudni kellene kezelni, együtt élni vele, de nincsenek meg hozzá az eszközeink.

– Ebben az elméletben csak akkor kezdek kételkedni, amikor csecsemőnél, kisgyerekeknél diagnosztizálják a rákot.

– Ha a keleti filozófiára gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy minden ember addig él a földön, amíg dolga van ott. Ezek nehéz kérdések, nem minden gyermekkori rák genetikai eredetű. Ha nem a génjeiben hozta, hogy szarkómája vagy leukémiája legyen, akkor a méhen belüli élet, a születési trauma (ahol hihetetlen dolgok történhetnek) okolható? Nagyon összetett a kérdés, és a mai bizonyítékalapú orvoslásban nehéz elfogadtatni a megfigyelésre épülő véleményt. A sok környezeti ártalom, a genetikai profil, a traumák együtt egyszerre csak teret engednek a kóros sejteknek. Az is előfordul, hogy valaki valósággal belemenekül a betegségbe, hogy végre figyeljenek rá, és komolyan vegyék a baját, bánatát. A gyógyulásban is nagy szerepet kap a küzdő én.

– Van-e az onkológián belül egy speciális terület, amivel foglalkozol?

– A szolid tumorok kemoterápiás részével, a klinikai onkológiával.

– A tanácskozáson rögtönzött szerepjátékban pontos képet alkothattunk a klinikai onkológia működéséről helyi szinten. Magyarországon sikerült-e jobban megszervezi, van-e mód, idő, hely arra, hogy nemcsak testi, lelki szempontból is foglalkozni tudjon betegeivel az onkológus?

– Minden orvos maga osztja be az idejét. Ha igényem van arra, hogy ne csak egy papírt adjak a páciens kezébe, amivel fölmehet a második emeletre, és beletöltik a szert, akkor meg kell oldani, hogy lehetőség szerint már az első találkozásnál legyen idő arra, hogy kialakuljon a beteg és az orvos közötti kapcsolat. Később elég két olyan mondat, hogy még mindig tudom, mi a problémája, hogy ő van jelen, s nem a másik száz páciens. Igyekszem időt szakítani a mélyebb beszélgetésre az első találkozáskor, és később a terápia során akkor is, ha változás következik. Soha nem a folyosón mondom meg, hogy „mást gyógyszert tetszik kapni”, mert rosszak a leletek. Ezek a legtraumásabb pillanatok, amikor szembe kell nézni azzal, hogy az ideig-óráig hatékonynak bizonyuló gyógyszer elégtelenné vált, új szerre van szükség vagy abba kell hagyni az aktív kezelést.

– Tudjuk, hogy gyorsan növekedik a rákbetegek száma. Miért?

– Részben a jobb diagnosztika eredményezi az időben történő felfedezést, a sikeres kezelések híre az esetleg súlyosabb állapotban lévő beteget is felbátorítja, hogy orvoshoz forduljon. A szűrővizsgálatokat terjesztő kampány szintén segít.

– Említettél olyan esetet, amikor nagyon rosszindulatú rákos betegeknél váratlanul bekövetkezett a gyógyulás, s volt olyan élményed is, hogy aki könnyen gyógyíthatónak látszott, gyorsan leromlott a helyzete. Találtál-e rá magyarázatot?

– Ha nagyon odafigyelek a betegemre, kiderül, hogy valami olyan történt az életében, ami újra felébresztette és kiváltotta a sejtburjánzást. Ennek vannak már biológiai alapjai is, tehát tudunk arról, hogy egy relaxációs gyakorlat után megnő a killer sejtek (a fehérvérsejtek ölő csoportjához tartozó sejtek) száma, amelyeknek fontos szerepük van az immunválaszokban. A psziché hatni képes arra, hogy szervezetünk védekezni tudjon. Egy trauma vagy veszteség után, ha ezeknek a sejteknek a száma csökken, közrejátszhat abban, hogy a kóros sejtek megszaporodjanak. Ezt az összefüggést szeretném valahogy kutatni, bizonyítani, de közkórházban a tudományos munkára alig van lehetőség, a mindennapi feladatokra kell összpontosítani időt és energiát.

– Mennyire biztosított Magyarországon az onkológiai betegek pszichológiai ellátása?

– Sok pszichoonkológiai egyesület, rákszövetség, támogató csoport működik. A betegek önszerveződései azt bizonyítják, hogy egy hasonló helyzetben levő személlyel lehet a legjobban megbeszélni a problémákat, s a betegekre jó hatással vannak a közös szórakoztató tevékenységek is.

– Nagyon érdekes volt az előadásod a fájdalomról, a fájdalomcsillapításról, ami az onkológiai betegek nagy problémája, hiszen adott pillanatban szembe kell nézniük ezzel a kínzó tünettel is.

– E téren tud nagyon sokat tenni az onkológus. A tüneti és támogató kezelést a betegség megjelenésétől bele kell illeszteni az ellátásba, annak szerves része kell legyen. Egy jól vezetett beteggel el lehet fogadtatni, hogy a morfinszármazék nem a megszámlált napokat jelenti, ami egyes orvosokban máig is meglévő tévhit. Óriási előrelépés, hogy nemcsak a krónikus daganatos fájdalomra, hanem a reumatológiai betegségekben is engedélyezték a fentanyl tapaszt, ami egy morfinszármazék.

– Említetted, hogy már kezdettől a mellékhatások kivédésére is kell figyelnie az orvosnak.

– Sokszor elfogadják, hogy szükség van a fájdalomcsillapítóra, de ha nem társítjuk a mellékhatást kivédő szerrel, akkor egy-két nap után rosszul vannak, erős, csillapíthatatlan hányás, másoknál székrekedés lép fel. Ezeket a mellékhatásokat könnyen át lehet hidalni, ha a beteg egyéni igényeihez igazodva visszalépünk, lassítjuk az ütemet. Nagyon fontos, hogy a morfinszármazékokat fokozatosan vezessük be.

– Hogyan döntöd el, hogy melyik fájdalomcsillapítóra van szüksége a betegnek?

– Természetesen a tünetek alapján.

– Az onkológus adott pillanatban azt is meg kell mondja a betegnek, hogy nincs tovább. Ezt hogyan lehet vállalni?

– Megpróbálom a keleti filozófia azon gondolatát átadni, hogy minden este úgy kell lefeküdni, hogy az volt az utolsó napunk. Ebből kiindulva azt tanácsolom a betegeknek, hogy próbáljanak meg minden napban valami örömet találni, s ezzel teljessé tenni az időt, ami maradt. Ez lehet több vagy kevesebb, s nem föltétlenül a kezelésekbe való kapaszkodás tud erőt adni ahhoz, hogy tartalmasan töltsék el. A betegnek tudnia kell az igazat, hogy hamis reménnyel ne odázzon el dolgokat. Amit meg kell oldani, azt nem lehet halogatni, s esélyt kell adni arra, hogy kimondassanak olyan mondatok, mint addig soha. Bármennyire nehéz, ennek közlését nem lehet elkerülni, de mindig nyitva hagyunk egy picike kaput. Bár lehet, hogy hamis reménynek hangzik, de ma sem tudjuk egészen pontosan, hogyan működik az egyén szervezete. Úgy engedem el a beteget, hogy az aktív kezelést befejeztük, s azontúl támogató kezelést kap, de soha nem mondom azt, hogy nincs amiért visszatérnie hozzám.

– Hogyan hat az orvosra, amikor tudja, hogy tehetetlen?

– Minden betegnek a saját betegségével kell megküzdenie, s az orvosnak az a feladata, hogy segítse a beteget ebben a küzdelmében. Legjobb tudásom szerint kapja meg az aktív kezelést, megpróbálom pszichésen rávezetni, hogy melyek voltak azok a pillanatok az életében, amelyekkel foglalkozni kellene, megpróbálom felébreszteni benne, hogy nem az önfeláldozás az élet egyetlen útja, s mindenkinek joga van az örömre, arra biztatom, hogy fordítson időt saját magára. Mindezekre olyan módszert kínálok, amelyeket magam is kipróbáltam, s tájékoztatom arról, hogy melyek a lehetőségek. Ezek olyan mankók, amelyekkel a saját küzdelmében tudom segíteni.

– Elhangzott, hogy nem zárod ki az alternatív módszereket sem.

– Komplementer medicinaként fontos szerepük lehet a kiegészítésben. Meghallgatom a betegeket, hogy ki mit szed, látom, hogy mi használ és mi nem, ezeknek az információknak a birtokában mondok véleményt, vázolom az elérhetőségeket. Fontos, hogy elkerüljék a sarlatánokat. Azt viszont etikátlannak tartom, hogy onkológusok egyben komplementer szerek terjesztőivé váljanak. Az akupunktúrát magam is kipróbáltam, a homeopátiát is elfogadom, s a család gyógyítására használom, természetesen szakember irányításával. Mindezzel együtt sajnos alternatív gyógymóddal meggyógyított rákbeteggel nem találkoztam.

– Hogyan tud az orvos kikapcsolódni?

– Egyik nagy szenvedélyem a tenisz, a csapatjáték és a mozgás hetente háromszor nagy élményt nyújt. Szeretek kirándulni, a szabadban lenni. Nyolc éve kezdtem el az önismereti munkát, tréningekkel, egyéni terápiával, mindezek nagyon izgalmas és feltöltő élményt jelentenek.

– A szüleidtől milyen örökséget viszel tovább?

– Az összetartozást, az egymásra figyelést, azt a bölcsességet és hihetetlen eleganciát, amivel édesapám viselni tudta a nehézségeket, egyfajta nyugalmat a helyzetek megélésében, s a családon belüli kapcsolatot, amit a gyermekeimnek is meg tudok mutatni. Ez már oda-vissza hat, hiszen pár éve én kezdtem el figyelni rájuk, együtt utaztunk, s fontos volt számomra, hogy minél több időt töltsenek az unokákkal.

– Milyen terveid vannak?

– A fiam 24 éves, kertészmérnök lesz, az erdők-mezők embere, vadászik, horgászik, gazdálkodni akar. Terveink között szerepel egy tanya hétvégi házzal, ahova például a nagyon fáradt kollégák eljöhetnek kikapcsolódni. A lányom rekreációs szakot végez, s így ő is besegíthet az egészséges életmódra vonatkozó terveinkbe.

Dr. Lohinszky Júlia 1958-ben született Marosvásárhelyen. A Bolyai Farkas középiskolában érettségizett, a MOGYE-n tanult és 1983-ban avatták orvossá. A moldvai kihelyezést elkerülendő telepedett le Budapesten. 1987–2004 között a budapesti Margit kórházban dolgozott, miközben két gyermeket szült, és szakvizsgázott belgyógyászatból és onkológiából. Kilenc évig a Szent Imre kórház volt a munkahelye, jelenleg a Kecskeméti Orvosi Központban dolgozik.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató