A fal ereje
2015-02-10 15:50:43
- Nagy Székely Ildikó
Van Toldalagon egy ház, amelynek falában a helybéliek szerint második világháborús lövedékek nyomai látszanak. Berecki
Van Toldalagon egy ház, amelynek falában a helybéliek szerint második világháborús lövedékek nyomai látszanak. Berecki Márton, a Maros menti falu 90 éves lakója is magán viseli a sötét korok, évek érintését. Ő azonban keményebb falnak bizonyult, a legádázabb indulatok sem tudtak áthatolni láthatatlan páncélzatán. Bizonyára ezért tudja olyan bölcsességgel, jósággal előhívni a régmúlt időt, hogy annak minden darabkája a hallgató lelkébe tapad.
– Sokat láttam, sokat hallottam. Régen jó világ volt a népek között, nem volt ellenkezés, nem tudtak arról, hogy az egyik ilyen vallású, ilyen nemzetiségű, a másik olyan – kezdte a történetet a takaros ház konyhájában, ahova unokája vezetett el.
– Árván nőttem fel. Apám 32 éves korában hunyt el, én akkor négyéves voltam. Anyám aztán újra férjhez ment. Itt, Toldalagon jártam iskolába. Amikor hetedik osztályba mentem volna, kitört a háború.
– Mire emlékszik abból az időből?
– Amikor magyar világ volt, jó volt. Ahogy bejöttek a magyarok, nekifogtak utakat építeni. Régentől egészen idáig megcsinálták az utat, olyan sima volt, mint a bőr, csak bámulta mindenki. De nagy szegénység is volt akkoriban. Kellett a frontra a gabona, a lisztet, cukrot is csak jegyre adták.
– Márton bácsi is kapott behívót?
– Tizenkilenc évesen vittek el leventének. Tekében volt a kiképzés. A 23-as székely hadosztályba kerültem. Nyolc hónapot töltöttem a fronton, de hála Istennek egyszer sem sebesültem meg. Most is emlékszem arra, amikor egyszer megtámadtak az oroszok. Egy fenyőfáról lőttek, és a mieink nemhogy az óvóhelyre futottak volna, még kiszöktek elébük az állásokból. Egy másik alkalommal a figyelő úgy látta, hogy ellenség közeledik, és jelezte, hogy lőjünk. Mint a kóró a szélben, úgy hulltak le az érkezők. Egytől egyig magyarok voltak. Abban a helyben, ahogy ez kiderült, a figyelőt agyonlőtték. Egy mezőségi tanító volt. A Kárpátokban voltunk, amikor Horthy feloldotta a katonákat az eskü alól. Mikrofonon kiáltotta be, hogy tegyük le a fegyvert, és vegyük a németet ellenségnek. Szálasi aztán folytatta a harcot. Sok katona meglógott akkoriban.
– Ön is hazakerült?
– Valahogy aztán igen. A bátyám a felderítőknél szolgált Técsén, és én elindultam, hogy találkozzam vele. De akkor ott már nem voltak magyarok, csak németek, akik a hidakat robbantották fel. Felszöktem egy kóberes autóra, azon eljutottam Szatmárra. Amikor leszálltam, észrevettem, hogy egy ház ablakából valaki néz. Az illető aztán kijött, és felhívott magához. Nadrágot, inget, kalapot adott. Kiderült, hogy ő is olajra lépett katona, zászlósként szolgált a Kárpátokban. Ott maradtam nála egy ideig. Akkoriban mikor magyar, mikor román zászló jelent meg a házakon, nem lehetett tudni, hogy éppen milyen világ van. Egyszer, amikor mentem az úton, odalépett mellém két katona, és kérdezték, hogy hol lakom. Rámutattam a legközelebbi házra, hogy ott. Azt mondták, menjek velük, azzal bekísértek egy udvarra. Nemsokára jött egy tiszt, és utasított, hogy álljunk fel nemzetiség szerint. Voltak ott románok, magyarok, ukránok. Na, gondoltam, most mit csináljak? Ha azt mondom, hogy román vagyok, visszavisznek a frontra, hiszen azoknak még tartott a háború. Végül mindenkit elengedtek, csak a magyarokat és az ukránokat nem. Nekem is ott kellett maradni. Kérdezgettem mindenkitől, hogy van-e valaki Maros-Torda megyéből? Akkor már három napja nem ettek azok az emberek. Az ablaknál állva szedegették magukról a tetűt. Mind azt mondogatták, hogy visznek Szibériába. Olyan sokan voltunk, hogy az ajtót sem tették be. Elhatároztam, hogy éjszaka átszaladok a kerten, ha meglőnek, meglőnek. Ahogy besötétedett, láttam, hogy hoznak be az udvarra egy szekér szalmát. Éppen lecserélték az őrt. Odatapadtam a szekér mellé, úgy akartam elosonni, de megláttak, és bekevertek az újonnan hozott katonák közé. Két hétig kellett még ott maradnom. Aztán lecsendesedett a világ. A bátyám három évig volt fogságban az ukránoknál.
– Hogyan folytatódott az élete a háború után?
– Elvégeztem a hetedik osztályt, aztán a földet műveltem. Nemsokára meg is nősültem.
– Születtek gyermekei?
– Nem, de a feleségemnek már volt egy négyéves gyermeke az előző férjétől, aki ott maradt a fronton. Elfogadtam a gyereket mint a sajátomat, tőle van a két unokám is.
– A továbbiakban is a földművelésnél maradt?
– Egy időben az erdőkitermelésnél dolgoztam. Nekem kellett felügyelni a tevékenységet, én adtam a bárcákat az embereknek. De baj lett belőle, mert hagytam, hogy akármekkora rakásokat vigyenek, hiszen tudtam, hogy nagy szükségük van a fára. Valakik aztán beárultak, és az lett a vége, hogy három hónapra bezártak a vásárhelyi börtönbe. Ez 1973-ban történt. De még azelőtt hat hónapot voltam bezárva. Azzal vádoltak, hogy amerikai propagandát folytatok. Hadbíróság ítélt el, Enyedre vittek. Ott töltöttem a karácsonyt is egy huzatos cellában, aminek nem voltak ablakai. Végül a tárgyaláson azt mondta a főbíró, hogy nem lát bennem semmi hibát, pereljem be azt, aki megvádolt. Dehogy pereltem, örvendtem, hogy hazamehetek. Szalmakalapban mentem haza télvíz idején, úgy, ahogy nyáron bevittek.
– Mennyire érintette Önt a kollektivizálás?
– Nem akartam beiratkozni a kollektívbe, pedig megfenyegettek, hogy muszáj. Aztán a feleségem vett rá, azt mondta, menjen a fejsze után a nyele is. De én soha nem bírtam elviselni, hogy buta emberek parancsoljanak nekem. A nyolcvanas években már a gázvállalatnál dolgoztam, onnan is mentem nyugdíjba 1987-ben.
– Milyen változást hozott Önnek 1989 decembere?
– A rendszerváltás után visszakaptam a földeket. Öt hektárt vettek el tőlünk, de annak egy része a feleségemnek és az előző férjének a nevén volt. 1991-ben a teljes területet a nevemre írattuk. Amikor megöregedtem, az unokám vette át a gazdaságot.
– Neki voltak a legszebb marhái a faluban – szólt közbe a negyvenes éveiben járó férfi.
– 1991-től 1999-ig első voltam marhatartásban – csillant fel Márton bácsi szeme. – Az állatorvos mindig behozta hozzám az arra járókat, azt mondta nekik: gyertek, nézzetek szép állatokat.
– Mi volt a titka?
– Szerettem mosni, kúrálni a jószágot. Elsőrendű vasekéket vettem. Sosem voltam én amolyan tákolt gazda.
– Mivel tölti mostanában a napjait?
– Három éve özvegyen élek. Nézegetek ki az ablakon egész nap. Rádiót hallgatok, tévét is nézek néha.
– Amikor erre jövök, mindig munkában kapom – színlelt hangjában haragot az unoka.
– Azt sem hagyja, hogy sepregessek – kacagta el magát beszélgetőtársam. Aztán a három dédunokájáról mesélt, akik a hűtőszekrényre ragasztott képekről figyelik ténykedését.
– Melyik volt a legszebb időszak az életében? – tudakolom.
– Nincs legszebb időszak, nincs mivel dicsekedni – vonta meg a vállát. – Ahogy nőtt a gazdaság, úgy nőtt a kiadás és a munka.
– Milyen szokások voltak itt régen, hogy mulatott a toldalagi fiatalság? – kérdezem indulás előtt.
– Farsangkor a fiatalok lementek a faluba, farsangot öltöztettek, és kacagtatták a népet. Nyári időben táncok, kalákák voltak. Egy nagyobb gazda egész évre megfogadta a muzsikásokat. A csűrjében táncoltunk, de nem kellett fizetni érte. Nyáron arattunk neki, az volt a fizetség. A válságok tették tönkre az embereket. Azelőtt románok, magyarok mindig együtt ünnepeltek, aztán Régenbe került egy román főorvos, ő vágta ketté nálunk a fiatalságot. Elvitte magával a román legényeket táncolni, és azután már, ha csárdást táncoltak, rögtön utána kellett a sârbát is.
Távozásunkkor a kapuig kísért. Úgy állt az öreg ház előtt, szótlan derűvel, mint egy rendíthetetlen, hófehér fal, amelyen át csak a napfény tudja az utat.
