Fárasztó-e vagy idegesítő?
2024-03-04 13:00:00
- Kuszálik Péter
Anyanyelvünk furcsaságairól beszélek. Úgy vélem: alap- és középszinten nem okoz gondot senkinek, idegen ajkúak is viszonylag könnyen megtanulják azt a két-háromezer szót, amivel már meg lehet élni. Volt egy román anyanyelvű kollégám, aki a Sáros utcában nőtt fel, és a Bolyai sportpályáján gyorsan megtanulta a magyar nyelv hétköznapi változatát. Nem tudott magyarul írni-olvasni, de a munkahelyi helyzetekhez szükséges szókincset magabiztosan kezelte. A következő összetett mondatot viszont nem értette volna meg. Hja, a jogi nyelv a művelt magyaroknak is gondot okoz… „Eljárás indult a [gépkocsi-]tulajdonossal szemben közterület rendeltetéstől eltérő, érvényes tulajdonosi hozzájárulással, közterület-használati engedéllyel nem rendelkező jogellenes használata miatt.” (Nna! Én az iskolai tananyagból is kihagynám az efféle duma mondattani elemzését.) Az történt, hogy egy taxis a sajátjaként kezelte a pesti flaszter tíz négyzetméternyi darabját, és magánparkolót rendezett be a bitorolt területen. Ez a példa csupán a magyar nyelv (olykor alattomos) viselkedését volt hivatva illusztrálni.
A továbbiakban nem a jogi nyelv körmönfontságát kívánom részletezni, hanem a szép magyar beszéd híveihez szólok, azokhoz, akik fontosnak ítélik az anyanyelv korrekt használatát, és nem tartják időpocsékolásnak a magyar nyelvtan oktatását. Visszatérnék az idén megjelent cikkeimben található motívumokra (az anyanyelv mint kincs stb.), és segítségül hívom Kovács András Ferencet, aki a Bartha Rékának adott interjúban (maszol.ro, 2019. febr. 20.) mondott el fontos dolgokat.
KAF mondja: „nem gondolom, hogy a magyar nyelv nehéz nyelv, mert nekem nyilvánvalóan egyszerre nehéz és könnyű. De ezzel minden magyar így van, ezért a nagyon merev, purista [= a nyelvtisztaság (túlzó) híve] álláspont nem vezet sehova, meg egy nagyon akadémikus, nyelvészkedő nézet sem. A magyar nyelv az utca nyelve is – bármennyire hibásan, rövidítve használják.” – Én másképp látom: Józsi bácsival szemben nincsenek elvárásaim, mert csak inasiskolát végzett, és az iparból ment nyugdíjba, de egy értelmiségitől elvárom az igényességet. Amikor egy sokdiplomás ember azt írja a könyve második lapjára: „N. nővéremnek, megkésett ajánlattal”, akkor szóvá teszem: ajánlatot utcalánynak tesz a macsó, könyvet ajánlással nyújtanak át. A könyv kiadójának elnéző magatartása is megérne kétnapi kurtavasat.
KAF mondta: „… nekem a magyar nyelv állapotáról az is eszembe jut, hogy nem négy-öt évenként kellene rossz helyesírási útmutatókkal előrukkolni, hanem az lenne jó, hogy egyszer rögzítsék a használatot. Mert az egy dolog, hogy kitalálják, hogy »zsíros kenyér, vajas kenyér« és »fehérbor« – mit írnak egybe és mit külön, de nincs sok logika ebben.” (Egy kis magyarázat: az én időmben a zsíros kenyeret még egybeírták – talán valamilyen társadalmi igazságtalanságra hivatkozva? –, ma már külön. Ámde: van vajas kifli és vajaskifli; fehér liliom és sárgaliliom. Akinek ez a szakmája, majd megmagyarázza, hogy miért van ez így.)
„A nyelv egyszerre gazdagodik és kopik” – mondja KAF. „A nyelvi divatokban engem nem is annyira a rövidítések keserítenek el, meg az, hogy a nyelv állandó mozgásban van, mint inkább az, hogy árnyalatok tűnnek el a nyelvből. Ezt én nagyon rossznak tartom. Például a bizonyos igekötők – ilyen a ’be-’ is – más variációkat szegényítve terjedtek el: beájulunk és beelőzünk, az elájulunk és megelőzünk helyett. De ez is csak jelenleg tűnik szegényedésnek.”
KAF megengedő, én kevésbé. Ő még azt is elfogadja, hogy „ezek az árnyalatok el fognak tűnni a nyelvből. Lehet, hogy egy szimplább magyar nyelv lesz az osztályrészünk. De mondom: én ezen nem nagyon szoktam siránkozni, mert a nyelvre egy élő szervezetként tekintek.” Én – KAF-fal ellentétben – nem bánnám, ha az az „élő szervezet” szappannal mosna kezet, mielőtt asztalhoz ülne.
Bartha Réka: „Legutóbb egy vitázó közegben értésemre adták azt, hogy a tartalmi mondandó bizony fontosabb a helyesírásnál, nyelvhelyességnél. Mi számít ma nyelvi igényességnek, és hol kell ezt keresnünk? Csak a könyvekben?”
KAF: „A nyelvi igényességet voltaképpen a beszélt nyelvben is lehet keresni. És nagyon könnyű ellentmondani annak, hogy a tartalom fontosabb lenne a kifejezésmódnál, ugyanakkor például a Monarchia jogásznyelve egy nagyon nehéz, olykor felfoghatatlan nyelv, és a román hivatalnoki nyelvből is tudnánk ilyen példákat mondani. A nyelvi pontosságot nem a tartalom közlésén lehet lemérni, hanem az árnyaltságán, az ebben rejlő pontosságon. De ezt én most nem az irodalomra mondtam.
Irodalomból is nagyon sokféle van: egyfelől ott van a nagyon pontos fogalmakat használó, közérthető próza (…), másfelől meg a hatalmas körmondatokat sorakoztató Joyce-féle próza. Kell a szabatosság, szerintem. De egy ilyen jellegű szabatossághoz árnyalatok kellenek, kell a magyar nyelv sokfélesége; (…) nagyon sok mindent el lehet mondani tőmondatokban, félig-meddig káromkodva is, de én azt tartom jó közlésnek, amely tud fecsegni, tudja a beszélt nyelvet és az ennél feszesebbet is. De ezt csak úgy mondom, mert még mindig tanulom a magyar nyelvet.”
Két dolog a téma lekerekítéseként. (1) Az „értésemre adták” azt jelenti, hogy valahol létezik egy csoport, amelynek a tagjai olyasmiről döntenek, amire nincs felhatalmazásuk. Tudtommal lejártak azok az idők, hogy pártkomisszárok döntsenek efféle ügyekben. (2) Nem tartom kötelező érvényűnek az efféle ukázokat. Ragaszkodom a korábbi szokásaimhoz: szeretek világosan, szabatosan és magyarosan fogalmazni, nem hallgatva a zaccos ideológiákra és a kérészéletű divatdiktátorokra.
