G. Zsanett és Gy. Zsófia – nemcsak az osztálynaplóban voltak közel egymáshoz családnevüknek köszönhetően, padtársakként is elválaszthatatlanoknak bizonyultak az általános iskola nyolc esztendeje alatt. A líceumi időszak emelt némi, könnyen lebontható falat közéjük, a reálos Zsanett és az idegen nyelvekhez vonzódó Zsófi ugyanis más-más szakra felvételizett, és bár ugyanabba a középiskolába jártak, a mindennapi életterük és társaságuk mégiscsak más lett. Az első egyetemi év azonban újra összehozta őket, hogy aztán gyerekkorban gyökerező barátságuk valami egészen mássá alakuljon. Zsanett utólagos engedelmével minderről Zsófi mesélt.
– Mindig tartottam a bentlakási élettől, az „intris” ismerőseim ugyanis sokat panaszkodtak a zsúfoltságra, zajra, arra, hogy a négy-ötágyas szobákban sem tanulni, sem pihenni nem lehet igazán. De azt is tudtam, hogy a kintlakás túl drága lesz nekem, ha egyedül bérelek szobát. Éppen beiratkozni indultam az egyetemre, és jóformán még el sem helyezkedtem a Kolozsvárra tartó vonat egyik magányosnak ígérkező fülkéjében, amikor Zsanka is „betolatott”. Tőlem eltérően ő igyekezett mindig pontosan követni az utasításokat, akkor is a helyjegyének megfelelő ülést kereste, és az éppen abban a fülkében volt, ahova én találomra bekuckóztam. Nagy volt, persze, az örömünk, amikor megláttuk egymást, és egész úton beszélgettünk. Mire Aranyosgyéresre ért a vonat, már megegyeztünk, hogy együtt keresünk albérletet. Találtunk is jó pár hirdetést az egyetem üzenőfalán meg a környező utcákban, és még egy reklámújságot is vettünk, hogy biztosan megtaláljuk az ideális közös otthonunkat. A reggeli vonattal érkeztünk Kolozsvárra, a késő estivel pedig indultunk is haza, de addig nagyszerűen szórakoztunk, hatalmasat sétáltunk a belvárosban, cukrászdáztunk, és néhány kiadó lakást is megnéztünk. Ezen a téren, igaz, nem jutottunk elhatározásra, de megegyeztünk, hogy az elkövetkező napokban sorra hívjuk a kiírt számokat. Pár nap múlva azonban mindkettőnk lelkesedése alábbhagyott; még tartott a nyár, fáradtak voltunk, jólesett kicsit leválni a közelgő feladatokról. Néhány hét múlva aztán Zsanka keresett telefonon – az első mobilomon, amit 2001 júniusában a ballagásomra kaptam –, és elújságolta, hogy megvan a tökéletes lakás, nem is akármilyen, hanem háromszobás, és nem ketten, hanem hatan fogjuk benépesíteni, talált ugyanis négy volt osztálytársat, akik szívesen csatlakoznának hozzánk. Mit mondjak, enyhén szólva nem ájultam el az örömtől. Úgy éreztem magam, mint akit egyértelműen csőbe húztak, hiszen a kilátásban levő „tömegnyomor” helyett választhattam volna egy bentlakási szobát is, ott talán eggyel kevesebben lettünk volna. De mivel sosem voltam egy harcos amazon, nyeltem egyet, és azt mondtam: oké, próbáljuk meg. A félelmeim azonban beigazolódtak – talán azért is, mert esélyt sem adtam annak, hogy esetleg jól is elsülhetnek a dolgok –, az öt lány, Zsanettet is beleértve, tökéletes összhangot produkált, fél szavakból is értették egymást, én meg úgy éreztem magam köztük, mint a klasszikus párosító kártyajáték Fekete Pétere. A helyzeten az sem segített, hogy régi barátnőmmel osztozhattam egy szobán. Nem mertem neki bevallani, hogy számomra egy kínlódás ez az egész együtt lakás, és mivel emiatt folyamatosan volt köztünk egy kimondatlan feszültség, úgy vettem észre, hogy amennyire lehet, igyekszik kerülni a társaságomat. Egy házibuli volt az utolsó csepp a pohárban, amiről valahogy elfelejtettek nekem szólni, arra érkeztem haza hullafáradtan az egyetemről, hogy teli van a lakás idegenekkel, dübörög a zene – csoda, hogy a szomszédok nem döngettek fel hozzánk –, és szinte mindenki egyszerre beszél vagy viháncol. Ezután az este után határoztam el, hogy elköltözöm. Két napig gyűjtöttem a bátorságot, hogy bejelentsem, de mire rászántam magam, egy szokatlanul késői órában egyszer csak megszólalt a mobiltelefonom. Anyukám hívott, hogy elmondja, nagytatám, akihez mindenkinél jobban kötődtem, szívinfarktust kapott, élet-halál között van. Arra kért, ha egy mód van rá, jöjjek haza minél hamarabb, hogy legyen időm elköszönni tőle. Emlékszem, minden erő elszállt belőlem, csak annyira voltam képes, hogy leroskadjam a konyhában, ahol a többiek már javában főzték a vacsorát, azzal már el is kapott a zokogás. Persze mindenki azonnal tudni akarta, hogy mi történt, és amikor valahogy kinyögtem, Zsanett már tárcsázta is a barátját, akivel szinte az egyetemi év kezdetétől egymásra találtak. Nem telt el egy fél óra, és a srác már ott volt a konyhánkban. A lakótársaim közben segítettek összepakolni a hátizsákom, és hamarosan Zsanka barátjának az autójában találtam magam. A barátnőm is velünk jött, így hármasban robogtunk az éjszakai országúton Vásárhely felé. Sosem felejtem el, ahogy Zsanett egész úton fogta a kezemet, és azt mondogatta egészen halkan: „ne félj, Zsófikám, nem lesz semmi baj”. Tipikus egykeként akkor éreztem meg először a testvérek közti kötelék erejét. Zsanettnek és a barátjának köszönhetően időben érkeztem haza, másnap kora reggel még láthattam nagytatámat földi élete utolsó óráiban, és megadatott az elbúcsúzás lehetősége. Azután egészen más szemmel néztem a kolozsvári lakótársakra, Zsanka pedig olyan lett nekem, mint a nővérem. Amikor férjhez mentem, ők ketten voltak a párjával a tanúim, egymás gyerekeinek pedig örömmel vállaltuk a keresztszülőséget. És hogy miért is meséltem el mindezt? Talán azért, hogy a mostani egyetemistáknak üzenjek a történetemmel. Elsősorban azt, hogy legyenek türelmesek magukhoz és a társaikhoz az idegenben, és ha bajban vannak, fogadják el az őszinte segítséget. Életre szóló szövetségekkel gazdagodhatnak, ha nem zárják el a lelküket a mellettük lélegzőktől.
