2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Fékezz, ne dudálj!

 A múlt héten néhány közlekedési anomáliát említettem (azért nem animália, mert az állatok egyszerűbben oldják meg az ilyen afférokat), s még egy kicsit ennél a témánál maradok. Mindenki tapasztalja: milyen ideges, zaklatott a világ, s hogy mekkora stresszt jelent a közlekedés. László Noéminek van egy szabadverse, amelyben az ötven év előtti dolgokat idézi, majd a mai helyzetre utal: „Veszekszenek (…) kövér nénik, bácsik a húskenyér cukorsorban, olajtejsorban, hogy ki hányadik. Nem látnak el a jövő századig, hol unokáik ölnek a parkolás miatt.” (Bogárlábon. Helikon, 2021/8. sz.) 

 Az előző cikkem már útban volt a nyomda felé, amikor megtudtam, hogy június 3-án volt a kerékpárosok világnapja. Megtűrt kisebbség a nyolcmilliárd kétlábú és a másfél millárd négykerekű világában. Abnormálisnak néznek minket, mert a gyalogosokhoz képest kettővel több kerekünk van, az autosóknál meg kettővel kevesebb. Hátrányaink közé tartozik, hogy ha megállunk, akkor eldőlünk (ezt már az agresszív kismalac is sérelmezte), ám ha az evolúció a jelenlegi ütemben halad, akkor rövidesen ez is megoldódik: csak úgy, magától, minden emberi beavatkozás nélkül. Előnyünk, hogy szinte nincs is ’ökológiai lábnyomunk’, ezért sokkal több tiszteletet érdemelnénk a lármás, szemetelő, agresszív és benzinszagú többségtől. A Városházától pedig évente 1/2 kiló brazil kávét kellene kapjunk ajándékba, mert nem zakatolunk a hiányzó parkolók miatt. 

 Fölavatták a Klinikák környékére épített kerékpárutat. Végigkerekeztem rajta, de a katarzis elmaradt. Visszalapoztam az elérhető információk elektronikus iratcsomójában. A Vásárhelyi Rádió (dátumozatlan!) cikke még csak tervként beszélt róla: „A projekt keretében közel 2 km bicikliút épül, valamint igényes és utcai bútorokkal felszerelt gyalogosövezettel, megfigyelőkamerákkal és bikesharing (ez mi?) rendszerrel egészül ki a környék.” Előnye, hogy távol van az életveszélyes autóktól, hátránya, hogy nem vezet sehova. Mi volt az elképzelés? Hogy valaki felsétál majd a Katangából, s egy igényes utcai bútoron üldögélve gyönyörködik a kerékpárosok katonás hömpölyében?

 „A tervek szerint három ponton lehet majd száznál több biciklit igénybe venni.” Ismerve a helyi közmorált, már most (a kerékpárok ’kipalántázása’ előtt) meg tudom jósolni, hogy mi lesz a sorsuk… A klasszikus kerékpárutakat nem az önmagát fölfaló óriáskígyó mintájára tervezik, hanem A és B között építik meg, a tömegközlekedéstől elzárt terepen (ahol A és B két távoli, de közhasznú célpont). Ilyen volt a hajdani gyárnegyed, a Nagyállomástól a Kombinátig. Rajta: az Imatex, Metalotehnica, Prodcomplex, Konzervgyár, Ilefor, Bőr- és Kesztyűgyár. Többezernyi dolgozó munkahelye. A Metalotehnicában 1990 tavaszán hatezer munkás volt még, akiket egy százas bicikli- és hatvanas autóparkoló szolgált ki (meg a negyedekből induló, bérelt csuklós buszok). Azt is elmondhatom – empirikus megfigyeléseim alapján –, hogy az akkori kerékpárosok száma negyedére zsugorodott, az autósoké pedig tízszeresére növekedett (sacc). Ez a féktelen jólét és a felelőtlen pazarlás jele. A belváros utcahálózata pedig olyan-amilyen. A világon egyetlen város van (Brasília), amelyben elválasztott hálózatokon halad a teherforgalom, a közszállítás és a személygépkocsik özöne, de azt a várost eleve nagy forgalomra tervezték. 

 Nálunk ez nem működik, mert a város utcahálózatát a szamárkordék és hintók idejében rajzolták meg. Most is lehet közlekedni, csak lassan. Hál’ istennek még nincsenek negyvenperces dugók és óránkénti ötvenlejes belvárosi parkolók (lesz az is, ki kell várni). A tehetősek batárokkal járnak, mert arra számítanak: ha egy-egy bicajos nyugger kerül eléjük, akkor védje meg őket (értsd: az autósokat) a fémkarosszéria. A kormánynál ülő emberke biztonságérzete acélos alapokon nyugszik, de nem ez a baj, hanem az, hogy a gőg is fölbuzog benne, s a más ember iránti tisztelete elapad. Viszont a bicajost – alkatából és felszereltségéből adódóan – az alázat jellemzi: tudja, hogy ő csak egy porszem a Teremtő tenyerén. Óvatos ember vagyok, ezért visszapillantó tükör is van a bicajomon, s használom is. Ha látom a tükörben, hogy a hátam mögött autó törtet, akkor – ha van rá mód – igyekszem félreállni, s intek a bal kezemmel, hogy előzhet. Egy százaléka meg is köszöni (a vészvillogó rövid bekapcsolásával), a többi csak elzúg. Menjen, ha siet. De ha látom, hogy hiába menne el, mert előttem dugó vagy más akadály van, akkor nem udvariaskodom, megyek a magam ritmusában. Egy-egy okos medvebocs rám dudál ilyenkor, mert ő ilyen fiú: nem méri föl a pillanatnyi helyzetet. Azt hiszi, hogy őt akarom bosszantani azzal, hogy lassan haladok. Sok utcában nem fér el egymás mellett autós és kerékpáros, hármat említek: Posta utca, Eminescu utca kezdete és a Rebreanu utcának az a szakasza, ami a nagy sorompó után következik, ahol kétirányú a közlekedés. Az utóbb említett kb. hatvanméternyi sávon gyorsabban tekerek, hogy ne akadályozzam az utánam jövőket, az előbbi kettőn nem, mert mindkét helyen lassítania kell az autósnak a szakasz végén. E szakaszokon még nem sürgettek meg, de pár nappal ezelőtt az Eminescu-szobor előtti körforgalomnál az Argeş utcából jövet rám kürtölt egy pacák. Nem mozdultam, mert balról, a kaszárnya felől mentőautót hallottam szirénázni, s azt nemcsak illik, hanem kötelező is megvárni. A pacákot hagytam duzzogni, de legközelebb leszállok és megmagyarázom neki: fékezz, ne dudálj, mert: 1. nem tudhatod, miként reagálok a trombitaszóra; 2. jobb, ha elengedsz, s nem a körforgalomban kezdesz előzgetni, öt másodpercet kell várnod, s utána vágtathatsz. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató