Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Sorjáznak a huszonöt éves megemlékezések az 1989-es év végén, a kilencvenes év elején történt sorsfordító eseményekről. Nem csak Romániában, Magyarországon is gyakran kerül szóba az egykori szocialista tábor felbomlása, de természetesen más-más hangsúllyal és egészen más körítésben, mint odahaza. Erdélyben legtöbbnyire az RMDSZ által szervezett eseményekről olvashatunk, az Erdély TV adásaiból és a legkülönbözőbb médiafelületekről szerezhetünk tudomást.
Itt Budapesten, a Műcsarnokban, február 12-én olyan beszélgetés tanúja lehettem sokadmagammal, amely szorosan kötődik Marosvásárhelyhez: egykori marosvásárhelyi gyerekek, Török-Illyés Orsolya színművésznő és Dragomán György író beszélgettek Bazsányi Sándor budapesti irodalomtörténésszel arról, hogy miként élték gyerekkorukat a múlt század nyolcvanas éveiben.
A mintegy másfél órás beszélgetés emlékezetesre sikerült. Bár várakozásommal ellentétben a hallgatóság soraiban alig találtam egykori vásárhelyieket, vagy legalábbis korosztályomból közeli, immár szintén budapesti barátaimon kívül nem sikerült fellelnem senkit, a közönséget magával ragadta a két fiatal művészember megnyilatkozása. Őszinte, szókimondó, hamis pózoktól mentes szöveg, közvetlen, közérthető viselkedés alapozta meg a sikert: az alkalmi közönség együtt lélegzett az előadókkal, holott, ismétlem, nem a szó szoros értelmében vett előadás részesei voltunk.
Számunkra, akik felnőttként éltük át azokat az éveket, akik gyerekeinkkel beszélgetve néha tapasztalhattuk, miként látták ők az egykori diktátor uralkodásának legsötétebb éveit, meglepő volt észrevenni, mennyi önkéntelen humorral, esetenként beletörődő rezignációval fogadta be a két fiatal művész az akkori világot. Írásom címébe is azért emeltem ezt a fogalompárost, mert egy adott pillanatban Dragomán György fogalmazott így: egyfajta felejtve emlékezésen vagy emlékező felejtésen kapja magát néha. Ugyancsak tőle származik egy másik, szerintem igen lényeges kijelentés is: úgy gondolta, hogy a rendszernek az volt a „baja” az emberrel, hogy egyáltalán létezett! Akkor is, ha az egyén igyekezett mindenben szabályszerűen eljárni, akkor is, ha a kötelező minta szerint viselkedett, gond volt vele puszta létezésénél fogva!
Rendkívüli meglepetéssel szolgált Török-Illyés Orsolya is. Megidézve édesanyja, a néhai csodálatos előadó, Illyés Kinga emlékét, felolvasott több részletet is abból a háromezer oldalra rúgó megfigyelési dossziéból, amelyet a CNSAS bocsátott rendelkezésére. A magyarra fordított anyagban hallhattunk olyan beszélgetést, amelyet a nyolcvanas évek elején folytatott lakásán Illyés Kinga és a hetvenes években Magyarországra telepedett, egykori és immár néhai Kölönte Zsolt díszlettervező, műépítész. Szinte hihetetlen, hogy percre pontosan rögzítették a „szolgálatos fülek” a teljes másfél órás beszélgetést, amely azon a késő esti órán zajlott: a Magyarországról ajándékba vagy pénz ellenében behozott szappantól gyerekcipőig, élelmiszerekig mindent szinte leltár szerint megismerhettünk. Döbbenten hallottuk, mennyire megkeseredett hangon szólt Kölönte Zsolt arról a magyarországi értelmiségi közegről, amelybe belecsöppent, a színházak világában uralkodó kényelemről, kiszorítósdiról, miközben Illyés Kinga nem győzte hangsúlyozni, hogy de hiszen itt, Romániában, a mindennapi betevő is gond, nincs mód elkényelmesedni.
Részleteket hallhattunk abból a beszélgetésből is, amelyet Illyés Kinga folytatott Sütő Andrással, akinek lakására azért látogatott el, hogy tanácsot kérjen tőle. És a hallgatóság döbbent csendben értesült arról a levélről is, amelyet annak idején Oriana Fallaci írónő személyesen küldött Kingának azért, mert engedélye nélkül előadta egy szövegét (A nő, aki virágot akart szakítani). Ebben a levélben egyszerűen letolvajozta a művésznőt, mert visszaélt a szerzői joggal, holott ennek megszerzése a színháznak mint intézménynek lett volna a feladata.
Egy szó mint száz: örvendek, hogy ott lehettem, és most beszámolhatok erről az eseményről.
Külön megemlíteném, hogy mintha sorozatban adódnának újabb és újabb alkalmak arra, hogy ráébredjünk itt, Budapesten is, mit hagytunk otthon. Éppen az elmúlt napokban olvastam el Bodor Johanna könyvét (Nem baj, majd megértem), amely ugyancsak a nyolcvanas évek elejének bukaresti megpróbáltatásairól szól, az ottani művészeti élet egyes markáns vagy kevésbé ismert személyiségeiről, akik megpróbáltak szembehelyezkedni az akkori rémuralommal, a maguk művészi tevékenységével. Nagyon őszinte sorok vannak a regényben, amely lehet, hogy nem annyira irodalomtörténeti emelkedettséggel, de keserű őszinteséggel szól a mindennapok romániai valóságáról, az életről, az életünkről.
Természetesen nem is lehet másként, mint hogy befejezésül ismét „visszatérjek” Marosvásárhelyre. Február 15-én a Játékszínben, a telt házas közönség tagjaként magam is vörösre tapsoltam a tenyeremet Sebestyén Aba előadásán, amelyet, meggyőződésem, otthon is sikeresen tart műsoron: Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba egyszemélyes színjátékát élvezhettük, és büszkén néztem szét, hogy a magyar fővárosban is elismerik mind a szerző, mind a színművész alkotását.
Mindezek után hogyne hiányozna nekünk… nem a banán, hanem Marosvásárhely!