Feministák és szüfrazsettek
2020-08-23 15:05:29
- Kuszálik Péter
Mörfi naplója (17.)
Különböző korokból és szerzőktől válogattam néhány jellemző szövegrészletet. Az első idézet Móricz Zsigmond Ebéd című elbeszélésében hangzik el. A helyszín: vidéki kúria. A vendég urak: nagytiszteletű vagy méltóságos rangú és súlyú, megyei potentátok – rendőrtanácsos, főkapitány, esperes, alispán stb. „Két pesti úr, sovány, mint az agár, a többi mind terebélyes úriember, hogy örvend a szív, ha látja, hogy fognak ezek enni.” Nem ettek, hanem zabáltak, de most nem a menü az érdekes, hanem az egyik – nemzetes? méltóságos? tekintetes? – úr adomája. A fogások közötti szünetek egyikében hangzott el a minket érdeklő „nemesi szabály”: „Legjobb főzelék: a hús. Legjobb gyümölcs: a bor. Legjobb bútor: a szépasszony.”
Egy évszázada ez volt a véleménye az uralkodó osztálynak az élet fontosabb dolgairól. Ők így látták. Passz.
A szüfrazsettmozgalom…
a nők egyenjogúsításáért (emancipációjáért), főleg szavazati jogaiért küzdött a 20. század elején. Aktivistáik feminista egyesületekbe tömörültek, tüntetéseket szerveztek. Jogos harcuknak eredménye is volt, de elég lassan haladnak a teljes egyenjogúsítás felé. Néha melléfognak (gondolok az idei madridi márciusi tüntetésre, ahol több száz vagy ezer résztvevő fertőzödött meg az új vírussal), de különben nagyon kedvesek. Ha nem esnek túlzásokba. Ha rajtam állt volna, akkor a személyi számok (PIN-kódok) kiosztásánál nekik adtam volna az egyest, s akkor ötven évre lecsendesedtek volna. (Most lehet, hogy ezért is harcolni fognak, de akkor mi lesz a semleges neműekkel, ők a zérust kapják?)
A túlzások egyik kegyetlen példáját Lorena Bobbitt asszony prezentálta – 25 évvel ezelőtt –, aki egy nyisszantással megfosztotta férfiúi ékességétől az urát. A karrierépítésnek ez egy göröngyösebb útja, emiatt csak kevesen követték a példáját. Annyit viszont elért, hogy több hölgyklub is tiszteletbeli elnöknővé választotta.
Erdélyben csak annyira jutott ez az „amerikai némber”, hogy Malvin anyó is a szájára vette – nem dicsérőleg! Malvin anyó egyet jobbra csap, egyet meg balra, s ezzel helyre teszi a dolgokat.
Olvassák megértő tisztelettel:
„Sokszor olyasmiről vitáznak ezek a kiscsoportos férfiak, amiről én, Malvin anyó tudom, hogy lyukas mogyorót sem ér. Undorítóak, amint nekiülnek és piszlicsáré ügyekben döntenek: hogyan parcellázzák föl Európát, mivel büntessék az iraki elnököt, s egyebek. Aztán este hazamennek anyucihoz, papucsba bújnak nyakig, s nyüszítenek, hogy ők milyen fáradtak. Ti urak, a balkáni válságról nem a Genfi-tó partján kell csevegni, damasztabrosz és óarany konyakok mellett, hanem Zagubica fölött a hegyekben, bokáig hólében, lőszeres ládán ülve… Vigyétek magatokkal az anyucikat is, ’kik a bunker ajtajánál álljanak a sodrófával: ha estig nem köttök békét, lesz nemulass. Na, így lássalak titeket, vitéz férfiak!
Tévednél, ha azt hinnéd, hogy Malvin anyó férfigyűlölő. Szereti a férfiakat, csak azt utálja, amikor ripőkök, avagy hiányzik belőlük az alázat. Van róluk még egy titka: – Azt régóta tudjuk, hogy a politikát a pénz és az érdekek mozgatják. Ezeken kívül még valami: az államférfiak rendezetlen nemi élete, meg az a frászos kisebbségi komplexusuk. Figyeld csak meg azt a sok kis erőszakost: Napóleon magasan a legalacsonyabb volt közöttük, aztán a huszadik század diktátorai – kevés haladta meg közülük az egyhatvannégyet. Rendőrnek nem vennék föl, mert egyhetven alatt van, de cézárnak megfelel. A törvényt az egyhetvenes rendőrről éppeg ezek a törpe országnagyok hozták, nem a nőszövetségi varrókör. S még mi vagyunk a libák…
A vászoncselédeket sem skatulyázza egy helyre, hanem mindegyiket érdemei szerint osztja ki. Lorena Bobbittról: – Ha nem kell neki férfi, zárják be nők közé öt évre, hadd gondolkozzék. Bezzeg az amerikai némberek, rögtön a fejükbe szállt a szüfrazsett. Bájos leánykáim, üljetek traktorra, s menjetek szántani Szibériába, mint Olga Szemaforovna, ha nem bírjátok már a jólétet. Női véd- és dacszövetséget akartok? Apucinak a bankszámlájából, mi? Mars krumplit hámozni, az egész, csorba késsel, mert nem vagytok képesek egy kést sem megélezni…” (Malvin anyó életreceptjeiből. Látó, 1996. jan.; ősszel a Mörfi első kötetében is megjelent.)
A püspök úr véleménye
(A korabeli ferences folyóiratban jelent meg Márton Áron Felszabadult nő című – 1934-ben írt – cikke, amit teljes egészében idézek.)
„Nemrég hozták az újságok azt a hírt, hogy Szovjetoroszországban előzetes katonai kiképzésre behívták a 16-20 éveseket s a mozgósítási parancs egyformán érinti a fiúkat és a leányokat. Ez a rövid híradás a nő felszabadításáért folytatott harcnak a befejezését és győzelem helyett az egymással harcos felekként szembenálló férfinak és nőnek egyforma vereségét jelenti be.
Meg kell vallanunk, hogy az emancipációt a férfi kezdte el saját neve alatt és elsősorban saját érdekében. Kényelmetlennek talált bizonyos kötöttségeket. Azt mondta, hogy a dogmák megfojtják a szellemet, az Egyház tekintélye sérti az önérzetet, az erkölcsi törvények akadályozzák a szabad mozgást, az egyén érvényesülését, a vágyak és ösztönök kielégítését. S a dogmákat tudományos felvilágosodottsága nevében múzeumba, ott is romemlékei közé tette; az Egyházat a gúny és erőszak fegyvereivel visszaszorította a Vatikánba és a sekrestyékbe; az erkölcsi törvényeket pedig kacagva, hetykén felrúgta. Államát Isten nélkül, társadalmát tekintély nélkül, gazdasági életét erkölcs nélkül rendezte be. S úgy hangszerelte tudományát, művészetét, úgy állította be a nevelés eszközeit: az iskolát és a sajtót, hogy ezt hirdessék szabadságnak, hitessék el a tömeggel azt, hogy hazug népképviselete, kíméletlen szabadversenye, féktelen erkölcsi szabadossága a szabadságot s a szabadság boldogságait hozza.
A történelem tanúsága szerint a nő élete sajátos, női határait csak akkor lépte át, lelki tulajdonságaival és az otthonnal meghatározott munkakört csak akkor hagyta el, ha a férfi valamilyen körülmények miatt legyengült, ereje megfogyatkozott, feladatainak betöltésére egymagában képtelen volt. Nemzeti küzdelmek idején, ha fegyverforgató férfierő nem volt kéznél, vagy nem volt elég, akadtak Zrínyi Ilonák, Puskás Klárák, Egri Nők, s odaállottak bontott hajjal és bontott mellel bátran az ellenség elé. Amikor a nagy háború [az 1914–1918 közötti háborút kezdetben ’nagy háború’-nak nevezték, csak a második kitörése után kapta az ’első világháború’ nevet – sz. megj.] a férfiakat kitépte munkahelyeikről s beterelte a lövészárkok és pergőtüzek poklába, az asszonyok gondolkozás nélkül felvették az elárvult szerszámot, megfogták az ekeszarvát, magukra vállalták a család gondját s nagyszerűen megfeleltek minden kötelességnek. S talpára szokott esni akkor is, ha történetesen a férfi övéinek ellátására alkalmatlanná válik, vagy annak bizonyul. De ezek a nő számára mindig rendkívüli körülmények voltak s minden egészséges korban azok is maradtak. Utána mindig visszatért eredeti hivatásához, megmaradt nőnek, asszonynak, anyának. Gyermekeket szült és nevelt, s a férfit új erőkkel és nagyravágyásával hazulról támogatta a külső harcokban. Nem jutott eszébe, hogy szerepeiből kiűzve, országok sorsát fegyverrel s fórumokról intézze.
Hanem a nagyokos férfi addig függetlenítette, emancipálta magát és élete berendezését az örök törvények alól, hogy nemcsak az embernek emberhez, közösségnek közösséghez való viszonyát forgatta föl, hanem a nő és férfi természetszerinti elhelyezkedését is végzetesen megbolygatta. Élete új, esztelenül hajszolt irányával a nőt az otthon elhagyására kényszerítette, foglalkozásának tekintélyes részétől felmentette. A gépek már mindent tudtak, a háztartási dolgokat is készen szállították. S az otthon tétlenségre kárhoztatott nő önérzetesebbje a tartalmatlan, polgári időtöltések helyett nekivágott a szellemi pályáknak, a másik, a nagyobb rész pedig gyárakba, üzletekbe, irodákba ment, mert a gépek olcsó munkája miatt rosszul fizetett, a megélhetést biztosítani nem tudó férfinak segíteni kellett. S a férfit itt érte az első vereség. A nő a körülmények kényszerítő hatása alatt nemcsak benyomult a férfi munkaterületeire, hanem bebizonyította, hogy a férfival egyenlő értelmi képességei vannak, és az egykori segítőtársból veszedelmes vetélytárs lett. Ma fegyverviselésre is vállalkozik. A jóság angyala ma már kézigránátvetésben gyakorolja magát, talán azzal a titkos gondolattal, hogy a férfit hatalmának ettől az utolsó eszközétől is megfossza.
De a nő sem járt jobban. Az emancipációt joggal követelte, amennyiben a háremélet gyalázatából az ő megkérdezése nélkül, a szülői hatalom szavával kötött házasságok megalázásából s a négy fal közé zárt élete fullasztásából napfényes, szabadabb, emberhez méltóbb élethez akart jutni. Azonban mihelyt ezzel nem érte be, mihelyt a férfi önző biztatásainak engedve, a szabadságot ő is szabadosságra értelmezte, s divathóbortjával előbb részletekben, aztán a meztelenség őrületével egészen és nyilvánosan levetkőzött, a csupaszság elriasztotta a lelket s a lélek magával vitte a nőiességnek azt a varázsát, ami a férfiban tiszteletteljes vonzódást ébresztett.
A letűnt idők nőjének a varázsa a charme volt. A modernség és moderneskedés merőben testies túlzásaitól meg nem fertőzött, a lélekkel is élő nőké ma is ez. A nőiességnek ez a sajátos ereje, mely lenyűgöz, a test fogyatékosságait is felejteti, mert a szépségből és jóságból összetett és így őrzött női lélek átsugárzik a testen, kimosolyog a szemekből, elömlik az ajkakon, ott dalol egész mozgásában és a külön csengő mozdulatokban. A modern nő varázsát ellenben sex appealnek nevezik. Minden igyekezete az, hogy a férfi előtt a pusztán testies varázst mutogassa, öltözködésével és viselkedésével a testnek, tehát az ember állati részének szavát, hívogatását tegye hallhatóvá.
S a legmegtévesztőbb jelszavakkal vezetett női emancipációs törekvéseknek a csődje egyik oldalon éppen itt következett be. A nő régebb a kozmetika nagyon kezdetleges fogásainak a birtokában is a férfit élete végéig, vagy legalábbis tartósabban fogta. Ma a szépséget megrendelésre szállítják. A női varázst kozmetikai intézetek és a divat műhelyei testre szabva gyártják. S mégis a test- és szépségápolás minden furfangjával rendelkező mai nőnek kétségbeesett erőfeszítésekkel kell dolgoznia, újabb és újabb fifikára van szüksége, hogy a férfiaknak tessék. Nem az időtálló lélekre, hanem az idők múlásával együtt megakadályozhatatlanul romló testre épít s az a végzet fenyegeti, hogy a legbarbárabb kihasználás személytelen tárgya lesz. A férfi csak addig fogja számba venni, amíg megvan a kiteregetett nyers hús simasága, friss íze és csak azért, hogy ezeket leszedje.
A rosszul értelmezett emancipáció csődje a másik oldalról még inkább látható. Ha már belekényszerült az élet nyers küzdelmeibe, teljes joggal támaszthatott igényt, hogy legyen szavazati joga, beleszólása a társadalmi nagyobb közösségek irányításába is. De megint veszített. Míg a nő hatásköre a családi kör határaival zárult, lelkiségét, a női lélek szépségét és jóságát rásugározta kultúránkra, rányomta bélyegét korszakok műveltségére, világáramlatokat indított meg vagy fogott fel, s otthonról, az otthonba megtérő férfira gyakorolt hatással néha döntően szólt bele a világ folyásába. Ma a legtöbb helyen szavazati jogot szerzett, azt gyakorolja aktíve és passzíve, s befolyását az élet nagyobb összefüggéseire mégis elveszítette. Amerikában, ahol legtöbb szabadsága van, és Oroszországban, ahol a törvények szerint a férfival nemcsak egyenrangú, hanem annyira egyenlő, hogy katonáskodik is, a női szabadságnak éppen ezeken a sokat emlegetett területein a kultú-rára és közéletre a nőnek nincs úgyszólván semmi hatása. A nyers, durva, lelketlen, elgépiesített, kegyetlen cement- és betonformákba öntött életen, berendezkedéseken, bánásmódon nem verődik át a női lélek két nagy sajátossága: a szépség és jóság.
Csak ahol nem veszítette el önmagát, ahol felszabadulását nem abban látta, hogy átvegye a férfi minden szokását, vele versenyt dohányozzék, sportoljon, politizáljon és könnyelműsködjék, ott nem volt káros, hogy a nő több joghoz és szabadabb mozgáshoz jutott. Mind a kettő teljes értékű és jogú ember, de a természet törvényei szerint a nő nem lehet férfi, sem a férfi nő. A nő akkor tudja megtartani befolyását, tekintélyét, hatását, ha megmarad nőiességénél. A nőiesség hordozója pedig nemcsak a test, hanem a testi különbözőséggel együtt a férfiétől megkülönböztetett női lélek. Úgy vannak alkotva, hogy a férfi alkosson s a nő megtartsa, a férfi sziklatömböket fejtsen s a nő azokon virágokat mintázzon, az egyik utat törjön s a másik az út mellett rózsákat ültessen, a férfi írja s a nő dalolja az élet dalait. A természetes, levetkőzhetetlen testi és lelki adottságok a férfit a világba és küzdelmekre, a nőt pedig az otthonba s az utódokban megsokszorozott szépség és jóság továbbadására utalják. Ma elég világosan áll előttünk, hogy ezeknek a természetes szerepköröknek a megtagadása, összezavarása vagy felcserélése a társadalmak egyensúlyát végzetesen megbolygatta. S éppen a társadalmi rend és nyugalom követeli, hogy a nő a természettől neki szánt munkakörhöz visszajusson. A kezdeményezés azonban a férfi kötelessége. A beteges irányt is ő kezdte.” (Hirnök, 1934. szept.)
Marosvásárhely, 2020. augusztus 18.
