Fény a fénytelenségben

November vége volt, szakadt az eső. A főtéren akadt dolgom, a virágóra mellett is elhaladtam. Ott láttam meg a locspocsban dolgozó munkásokat, akik a fákra igyekeztek felfűzni a látóhatár mögött rejlő ünnep kellékeit. Tökéletesebb pillanatképet nem is kaphattam volna a felismeréshez: a lényeg, az igazi, elveszíthetetlen csoda mindig ott bujkál a szürke és meglehetősen lehangoló felszín alatt. Szükség van erre a kontrasztra, hogy valóban meg tudjuk élni a kegyelem ajándékait. Azokat, amelyek a betlehemi születéstől kezdve a legváratlanabb helyzetekben ragyogják be a mindennapokat.

Önerőből ezt lehetetlen megélni. Hiába készül el időben a szentesti menü, hiába villognak zenére a fenyőfa égői, hiába van minden a helyén: fényes papírba csomagolt meglepetések, ölelésbe, mosolyba zárt érzések, gondolatok. Ha nincs ott a szemmel láthatatlan, ésszel, kézzel birtokolhatatlan, mindenkinek küldött Ajándék, az, amit nem lehet kiérdemelni, pláne kiharcolni, nem teljesedik be a várakozás.

A jászolban megpihent az idő. A végtelen, teremtő csendben talán csak a jámbor állatok lélegzetvétele, meg-megmoccanása jelezte a földi dimenziót. Mária, József és az apró jövevény egy egészen más, emberileg felfoghatatlan világhoz tartozott azon az éjszakán, annak békessége őrködött bennük, fölöttük, körülöttük. Nem csak az égi ajándékként érkezett újszülött, a megajándékozottak is tudták, hogy a külső szemlélőt sajnálkozásra késztető parányi térben a királyi születéshez illő bőség leghalványabb reménye nélkül is megvan mindenük, ami értelmet adhat a létezésnek. Tisztán látták, érezték az alomillatú fénytelenségben a legnagyobb fény ígéretét. 

Olyan jó lenne megtapasztalni ebből egy szikrányit már karácsony előtt! Ha nem megy a közhelyességig ismételt külső-belső lelassulás, az ünnep előtti teendőktől, befejezetlen feladathalmoktól való bölcs elvonatkoztatás, akkor úgy, ahogy éppen vagyunk, ziláltan, rohanás közben. Hiszen a Megváltó szelíd tekintete így is megtalál. Az a gyermeki tekintet, amely először a barmok leheletével melegített jászolból ölelte át a világot, aztán valamivel több mint három évtized múlva a keresztfáról. A betlehemi születés ezt a pillanatot is magában rejtette, a szülőpár lelkében mégis teljes volt az öröm. 

Sokan régóta álmodozunk fehér karácsonyokról, visszakívánjuk a régieket, és sürgetnénk az elkövetkezőket, hogy hóval érkezzenek. Úgy emlékszem, számomra a fiam világra jötte előtti tél festette leginkább meseszerűen havassá a kinti világot. Ahányszor kinéztem az ablakon, sűrűn szitálta apró szirmait az ég. Mintha megállt volna az idő abban a hótiszta örökkévalóságban. Ezt a képet majdnem 19 éve őrizgetem, ahogy a kilenc hónap kegyelmi időszakában kapott összes többit is. 

Májusban született gyermekemet valamikor karácsony táján éreztem először megmozdulni, és ez a finom, leheletnyi érintés önmagában maga volt a csoda. Milyen jó lenne, ha a szentestét megelőző 12 hónapban ugyanolyan boldog várakozással tudnánk hordozni magunkban az ünnepet, mint megszületendő magzatjukat az édesanyák. Ha éreznénk, ahogy alakul, formálódik bennünk, és felkészülnénk a fogadására. Akkor talán a hóesés sem késne sokat, először talán csak elvétve, bátortalanul, aztán egyre sűrűbben szállnának a fehér szirmok odabent, a lélekablak mögött.