2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Fénylő igazság

Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1956–1957  
Atlantisz sorsára jutottunk 
Magyar Szemle Kiadó, Budapest, 2016
1985-ben kitiltották a tankönyveinkből Kós Károlyt és Illyés Gyulát. Ilyen gyors és azóta is emlékezetes intézkedésre a magyar irodalmat tekintve Romániában csak a hírhedt tankönyvbotrány idején volt példa, amikor  ‘56 után szemügyre vették a magyar tankönyveket, és Gheor-ghe Gheorghiu-Dej  a bukaresti Párttörténeti Múzeumban  a megrémült, néma közönség, a vádlottak előtt Kölcseyt, Vörösmartyt, illetve azokat kárhoztatta, akik a magyar irodalom olyan műveit, mint a  Szózat, tankönyvekben, tantervekben eltűrték. Meghurcolták a szerkesztőket, leváltották a minisztériumi magyar iskolahálózat vezetőit, és az utánuk következőknek (mert pártparancsra újakat neveztek ki) mindig félniük kellett, ha a kiadásra szánt szövegeket a sajtó-főigazgatóság átvizsgálta. Bármilyen kifogást emeltek, akár egy mondat megfogalmazása ellen vagy egy áthallásos vers ellen, a kiadó vagy a minisztérium illetékes vezetői botrányként kezelték. A magyar szerkesztőség vegzálására szolgáltatott okot. 
Miután Illyés Gyula Naplóját ‘56-ról kézbe vehettem, akaratlanul jutottak eszembe és éltem át a ’85-ös eseményeket. Hogy mindezek mért csattantak megint a tankönyveken, illetve a kiadókon, azt sokan tudták, akikkel a Központi Bizottság megbízottja közölte. Azok, akiknek végre kellett hajtaniuk, kevésbé. A szerzők, Dávid Gyula, Szász János, Markó Béla és Izsák József a rendelkezés nyomán visszavonták könyveiket. Ezután me-gint pártparancsra újabb szerzőket jelöltek ki, valamilyen hibrid tankönyvek készültek, nem lehetett az iskolákat tankönyvek nélkül hagyni. 
A Napló olvasásakor először hálával gondolok a költő lányára, aki a többkötetes naplók hiányzó részét megtalálta és kiadta, aztán fohászkodom, hogy többé ne legyen olyan világ, amelyben nagy költők szavait kárhoztatják, vagy tiltják az ifjúságtól, az olvasóktól.
Az a fő, hogy a Napló kiadásával fény derül a költő következetes és merész előzetes tevékenységére is.
A Napló kiadása, Illyés Gyula megbecsülése, a Kós Károlyt ért méltatlanság feledése valamiképpen csak a „megnyugvás” ösvényein történik. 
Az író, aki kortársként nagy időnek tekinti azokat a napokat, az előzményeket, amikor a nemzet a rajta esett sérelmekért szembeszállt a hatalommal, és megütközött egy hatalmas hadigépezettel. Abban a sodró vészhelyzetben, az eseményeket követően a feljegyzéseket el kellett rejteni – egy láda mélyén mindenféle holmi közt valahogy megmaradnak, igazolnak ma tetteket, embereket, rögzítik, ami az író szapora jövés-menése, szemlélődése közepette a tollára tolul.   
Illyés Gyula arcát, a fiatal íróét és a gondok közt öregedőt ismerve, a szelíd kifejezést, az élénk, kedves mosolyát, mindig őszinte mivoltáról győztek meg, milyen jó, hogy könyvével újra velünk lehet. 
A napló mindig tanúságtétel, az író a jövőnek is szól, különösen érzékenyen reagál a történésekre, szaggatott feljegyzései a valóságélményt jelentik. A kis Anne Frank naplójára ma is megrendülten tekint a világ, leírta félelmét, a családja összetartó fegyelmét. Hány és hányféle feljegyzés tanúskodik arról, hogy a szabadság vágya miként hatja át az embereket.
A történész Horváth István dolgozott az író lányával, részletes jegyzetanyaggal látta el a Naplót, a gazdag illusztrációs és fotóanyag mellett. 
Az októberi eseményeket megelőzően Illyésnek rendkívül fontos szerepe volt a Petőfi-körben, az Írószövetségben, Bibó Istvánnal és Bisztrai Farkas Ferenccel a Nemzeti Parasztpárt megújulásáért dolgozik. Tanácskozik Nagy Imrével, Tildy Zoltánnal. A cselekés embere elvbarátaival, Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal. 
Tamási súlyos beteg, segíteni igyekszik, közben járja a várost, leírja a felhívások, a hirdetmények szövegét. A néplélek megváltozását akkor veszi észre valójában.
Hatvan évvel ezelőtti tragikussá vált forradalmi eseményekről olvasunk, aztán a terror első napjait éli át, „Atlantisz” sorsára jutottunk – írja. Gyász, letörtség, az áldozatok hiábavalósága szembesíti a vigasztalansággal, a gonosz erők megjelenésével. Illyés bátran szembefordul a megtorlás híveivel és előidézőivel. Tárgyal Münnich Ferenccel, Kállai Gyulával, a szovjet városparancsnokkal. A szovjetek mindig éreztek valamilyen tekintélyt, felsőbbrendűséget az írókban. A tárgyalásokon elhangzott párbeszédeket, vitákat lejegyzi, ezek ma forrásértékűek. „Tigriskarmok közt” érezte magát és nemzetét, barátait, „a puszták népét”. 
A régebbi naplókat (1902–1983) Kozmutza Flóra, az író felesége gondozta, rendezte sajtó alá Illyés halála után, de ezt az életszakaszt nem találtuk a naplókban, erről jó volt a figyelmet elterelni, nem beszélt róla a kritika sem. Jelentős esemény volt a könyvbemutató, amikor a pesti ember választ kapott kérdéseire, visszatekintett az általa is átélt eseményekre a fiatal nemzedék. A költő hívei fejet hajtottak a zsarnokságot megjelenítő nagylélegzetű költemény írója előtt.
Az én nemzedékem olvasta A puszták népét, lelkesedett Petőfiért, sírva fakadt az Egy mondat a zsarnokságról hallatán, de láthatta a forró hangulatú előadást (még a Kultúrpalota színpadán játszó színházban), 1954-ben láthatta a Fáklyalángot, ahogy Kovács György és Lohinszky Loránd, Kossuth és Görgey az aradi vár kazamatáiban megütközött. A forradalom és a szabadságharc csatái a kétféle szemléletben és döntésben. Remegett a bársonyfüggöny a nézőtér ajtóin, mély csend, majd dörgő taps bűvölete remegtette az annyi szépet megért nagytermet. 
– Kinek volt igaza? Kit tisztel és szeret az utókor? 
– Nem hunyt ki az emlékezet.
– Megannyi vita, a filmek és emlékezések nem voltak hiábavalók.
– 1956 felfakadó sebei, az elorzott öröm valahol a messzeségben, még a lélek ösvényein vannak. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató