Fényörökség

Távoli pillanatok szépségét őrzi magában és maga körül a templomi csendbe szinte beleolvadó, alacsony, ősz hajú nő. Megígértem neki, ha feltárja előttem kincseit, azok nem az ő történetét mondják majd el nekem.

– Csak ő számít – mondja beszélgetésünk alatt többször is, és szemével végigsimít a virágokkal díszített asztalról visszanéző fiatal, szőke nő fényképén. Aztán vékony ujjai között tovább pergeti az időt, visszafele, mindig visszafele, a falakon őrködő művészfotók alkotójának, ifjú Kolcsár Renatenak felnőtt-, majd gyerekkorára. 

– Tegnap lett volna 52 éves – jegyzi meg, és hangjában nyoma sincs belső feszültséget érzékeltető rezzenésnek. Milyen erős ez a lányát saját nevében is továbbhordozó asszony, akinek dédszülei az 1880-as évek végén Morvaországból érkeztek Marosvásárhelyre – villan át rajtam. 

– Ezt csak zárójelben mondom – zökkent vissza, miután elém szór pár mozaikdarabkát az életéből, aztán újra találkozásunk kiindulópontjához irányít.

– Renate első osztálytól tizenkettedikig eminens tanuló volt az iskolában – Tenyérnyi fényképalbumot vesz elő, fekete-fehér ballagási képeket mutat. – Bukarestben végezte az egyetemet fizika szakon. A tanügyben kapott lehetőséget az elhelyezkedésre. Először Hargita megyébe, Oláhandrásfalvára helyezték ki, de mivel ott nagyon kevés gyerek volt, áthelyezték Gyergyóremetére. Két éven át ingázott oda vonattal. Az édesapja hajnali 6-kor vitte ki az állomásra. 

– Kinek a kiállítása ez? – szakít félbe egy látogató.

– Az alkotó nem él már – világosítja fel idős Kolcsár Renate. – Albumok is vannak, azokat is meg lehet nézni. – Aztán újra felém fordul.

– A harmadik évben Balánbányára került, egy líceumba. Egy évig maradhatott ott. A forradalom után tizenkét fizikus állás nélkül maradt, közöttük Renate is. Az elhelyezkedésnél a családosok előnyt élveztek. 

– Renate nem ment férjhez?

– Ő mindig csak tanult, neki az volt az élete. A rendszerváltás után a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, levelező tagozaton elvégezte a magyar-angol szakot, közben tanítónőként kezdett el dolgozni. Voltak, akiket zavart a tudása, így, arra hivatkozva, hogy nincs tanítói végzettsége, visszafokozták helyettesítőnek. Akkor, a ’90-es évek közepén érezte úgy, hogy elege lett ebből az egészből. Kiment a Svédországban élő unokatestvéréhez, és tőle érdeklődött arról, hogy milyen lehetőségei lennének odakint. Két év alatt önerőből tökéletesen megtanult svédül. 1998-ban, amikor kitelepedett, nyolc nyelvet beszélt. Egy évet járt az uppsalai egyetemre, aztán vizsgázott. Az ottani oktatók csak álmélkodtak a felkészültségén. Mind a két romániai diplomáját honosították, és hamarosan már taníthatott is. 

– Mikor kezdett el fényképezni?

– Az édesapjától, Kolcsár Jenőtől tizenévesen tanulta meg a fotózás technikáját. De sohasem állította ki az alkotásait. A nemzetközi fotóklub tagja volt, de nem szerette a rivaldafényt. 

– A kitelepedése után milyen gyakran látogatott haza?

– 2000-ben költözött ki, és 2001-ben jött vissza először. Mindig a vakációban érkezett. Én is meg-meglátogattam. Olyankor beültetett az autójába, és több száz kilométert kocsikázott velem, még Norvégiába is elvitt. Utoljára 2007-ben járt itthon, egy brassói fotótáborba jött. Akkor már nagyon beteg volt. A petefészekrák sokáig tünetmentes...

Beszélgetésünk során az is kiderült, hogy Kolcsár Jenő 1990-ben agyvérzést kapott, és lebénult, felesége 12 éven át ápolta. Id. Kolcsár Renate ma már egyedül él, de egy pillanatra sem szigetelődött el az emberektől. Az egyházak teret biztosítottak lánya alkotásainak és a lélegzetelállító fotókat egybegyűjtő albumoknak. Amikor éppen nem egy újabb kiállítást szervez, különféle kulturális rendezvényekre jár, olvas és kézzel írott leveleket küld cseh nyelven távolban élő rokonainak. Megteheti, a fényből merített erőből mindenre telik.