Fenyőzés Szentháromságon

Egyre kevesebb faluban sikerült életben tartani az adott település jellegzetes húsvéti szokásait, amelyek egykor közösséggé kovácsolták a falu apraját-nagyját. Manapság még a locsolókedv is alábbhagyni látszik.

Egyre kevesebb faluban sikerült életben tartani az adott település jellegzetes húsvéti szokásait, amelyek egykor közösséggé kovácsolták a falu apraját-nagyját. Manapság még a locsolókedv is alábbhagyni látszik. A Nyárádgálfalvához tartozó Szentháromság a pozitív példák egyike, ahol több mint száz éve sikerül életben tartani a „fenyőzés” hagyományát. A regruták, vagyis az éppen katonaérett legények feldíszített fenyővel tisztelik meg a lányos házakat, majd a falu bohóca szerepét ellátó „kokos” kíséretében sorra felkeresik a portákat, tojást, szalonnát, bort gyűjtenek. Mindezeket a 67 éves szentháromsági Sípos Imre volt polgármester elevenítette fel olvasóinknak.

– Ez a hagyomány az idősektől maradt ránk, 100-150 éve él a faluban, és egyetlen generáció sem hagyja ki. Nem volt kötelező dolog, de mégis a szívügyük volt a helybélieknek – kezdte történetét Sípos Imre, aki 1965-ben volt az akkori regrutacsapat tagja. – Úgy kezdődött, hogy a soron lévő regruták, azok a fiúk, akik azon ősszel kellett katonának vonuljanak, szüleikkel együtt összegyűltek, megtanácskozták, hogy utcánként hány házszám van, hány fenyőhegyet, oldalágat kell hozni. Nagycsütörtökön két-három regruta elment a gálfalvi néptanácshoz azzal a kéréssel, hogy kérjék meg a szovátai erdészeti hivatalt, bocsássanak a rendelkezésükre ennyi és ennyi hegyet és oldalágat. Általában Szováta mellől, Szakadátról szokták hozni, a közeli erdőkben nem volt szabad vágni. Elmentünk a szakadáti erdészhez, megbeszéltük vele, kijött velünk és megmutatta, na fiúk, innen lehet vágni. Közben iszogattunk is vele, vigyáztunk arra, hogy jókedve kerekedjen. Általában egyméteres fenyőágakat hoztunk. Akkoriban még létezett a kicsi vonat, egy tehervagonnal szállítottuk a fát. Az erdész szekérrel lehozta az állomásig, felraktuk, a szentháromsági állomáson vártak szekerekkel, és valamelyik regruta udvarán csomóba raktuk. Szombaton reggel utcánként válogattuk ki, és raktuk sorba… Különböző színű krepp-papírral feldíszítettük. A legények tojással is feldíszítik a hegyet, amit az udvarra állítanak a szeretőjüknek. A nyers tojást vékonyka szeggel felül kilyukasztják, kifújják a belsejét, akasztanak rá egy cérnát és felkötik a fenyőre.

Zöld fenyőre piros, fehér szalag?!

– ’65-ben, amikor én voltam regruta, volt egy cigány milicista. Mi elvégeztük a dolgunkat, felraktuk az ágakat. Jön egyszer Kővári elvtárs, és azt mondja, Imre, gyere velem, nézzük meg, van-e piros, fehér papír a zöld hegyen? Istennek hála olyan havazás lett, hogy nem láttunk ott semmit. Elmentünk vagy négy házhoz, aztán mondtam neki, menjünk inkább haza, mert agyonáztatjuk magunkat – emlékezett vissza a történetre.

– Az idősebb nők nem olyan kapósak, ők csak hivatalosan a kapura felszegezett fenyőt kaptak, az udvarra nem állítanak nekik. Régebb oldalágakat tettek mindenkihez, és akinek komoly szeretője volt (akkor szerető volt, nem barátnő), annak hoztak 2-3 méteres hegyet is, és az külön megvette a szeretőjének a regrutáktól. Amennyit kértek érte, annyit adtak, mert biztos megérdemelte az a lány. Előfordult, hogy egy lánynak többen is udvaroltak, így két-három hegyet is kapott. Azok már nem a kapura szegeződtek, hanem az udvarra kerültek, és rá volt írva a fiú neve, hogy a lány tudja, kitől van. Ha több fenyőt állítottak a lánynak, akkor azt őrizték, hogy a másik fiú, a vetélytárs el ne lopja, hogy csak az övé maradjon ott… Most már a lányoknál az udvaron kevesebb az ág, általában csak egy legény udvarol, nem mint régen, amikor öten, hatan mentünk egy leányos házhoz. Nincsen az a versengés.

A kokos

Miután megtörtént a fenyőállítás, vasárnap reggel a regruták összegyűltek annál a társuknál, ahol a fenyőhegyek az udvaron álltak, és muzsikusok kíséretében zeneszóval, fütyörészve, énekelve elindultak. A zenészek mellett a kokos kíséri őket. – Tudtommal a Nyárádmentén csak nálunk van kokos. Valaki beöltözik húsvéti bohócnak, karddal, hamubottal. Festett maszkja van, tele krepp-papírral. A szokás szerint a gyerekek virgonckodnak, kiabálják neki, hogy Esti kokos, cige cáp! Az én s...m, a te szád! Erre ő utánuk szalad és viccesen megveri botjával a gyerekeket, akik csúfolkodnak vele. A falubeliek észreveszik a csapatot és behívják őket. Első napján nem locsolnak, de aki első napján nem hívja be őket, oda másodnapján visszamennek, meglocsolják a nőket, a zenészek elhúznak egy csárdást, és megforgatják a fiatalasszonyt vagy a lányt. Van egy hosszú vers is, megvan, hogy minden háznál melyik regruta mondja el ezt.

A gazda kifizeti a fenyőt

– A legények a kokosnak külön gyűjtenek nyers tojást és szalonnát, a regruták családtagjai pedig szedik a közös nyers tojást, szalonnát, amiből első napján és másodnapján este is közös rántottázást szerveznek a kultúrotthonban, mindenki kap két tojásból rántottát vagy két darabka sült szalonnát. Szalonna, tojás mellett adnak bort is, ebből mindenkit megkínálnak. Első napján éjfélig van a mulatság, másodnapján reggelig, mindenki eszik-iszik, mulat. Emellett a ház lakói kifizetik a fenyőt, de akiket megtiszteltek a regruták, általában nem annyi pénzt adnak, amennyibe belekerült a fenyőhegy, hanem dupláját, tripláját – állítja Imre bácsi, ahogy a falu fiataljai emlegetik.

Senki sem árulhatott petrezselymet

Hirtelen elmosolyodik, eszébe jut egy akkor kínos, de így utólag szinte viccbe illő történet.
– Emlékszem, egyszer a húsvéti bálon volt három „lány”, már negyvenes éveikben jártak. Mi, a három főszervező, azt mondtuk, addig lányt nem kérünk fel, ameddig az a három ül, hogy ne maradjanak szégyenben. Ahogy mondani szokás, ne áruljanak petrezselymet. Nekem jutott az egyik, de nem tudott táncolni. A zenész látta ugyan, hogy kivel táncolok, és én intettem is neki, hogy álljon már le, de ő még jobban húzta. Azt hitte, azt intettem, húzza tovább a nótát – elevenítette fel fiatalkori emlékeit Sípos Imre.

Határjárás és legényavatás

A húsvéti szokáskörhöz az is hozzátartozik, hogy nagypénteken a regruták elmennek ki a határba, megjavítani a csorgókat, hogy a dolgos kezű munkás a szomját tudja oltani a mezőn, ne kelljen hazajönni. Gyalogosan, népdalokat énekelve indulnak el a határba, és mindenik csoport a neki jutó határrészen megjavítja, megtisztítja a csorgók környékét. Nagypéntek a legényavatás napja is volt egyben. Határkerüléskor serdülőkorú (17 éves) legények kísérték a regrutákat, segítettek nekik. A regruták „csőcselék” névvel illették a fiatalabb fiúkat, amíg át nem estek a legényavatás próbáján. Erre határjárás után került sor. A regruták szószólója elmondta, hogy a fiúk elérték azt a kort, amikor a legények sorába léphetnek, majd egyenként a fenekükre vertek, sőt, tűvel is megszurkálták őket. Nem volt szabad sírni, kiabálni, mivel a szokáskör szerint a felnőtté válás egyik ismérve a tűrőképesség bizonyítása, a fájdalom elviselése.